Képi kultúrára kéne nevelni a képek uralta világban – Interjúval búcsúzunk az április 7-én elhunyt Fám Erika filmesztétától

Ez a program működött is majdnem egy évig. Most is szerettük volna elindítani, de sajnos a mozi bezárt a járvány miatt. És lenne egy interjúsorozat Kóstoló néven, amelyben a szentgyörgyi alkotókat szólítanánk meg – erre eddig nem volt példa még. Szintén a Bildlabor keretében oktatói projekteket tervezünk, a diákok számára tárlatnézést, műhelymunkát, amelyben vizuálisan próbálják magukat kifejezni.

– Visszakapcsolódva ahhoz, amit mondtál: fontos lenne vizuális látásmódra nevelni a fiatalságot, hiszen gáttalanul ömlenek feléjük a képek közösségi médiáról, mindenhonnan. Ebben a képrengetegeben válogatni, eligazodni, a minőség felé orientálódni nem nagyon segít a fiataloknak senki: az iskola általában nem vállalja az ízlésformálást, a gyerekek effajta terelgetését, azt, hogy megkülönböztethessék a minőségi képet a szeméttől. Hogyan látod, mik lehetnének erre az eszközei akár a szülőnek, akár a pedagógusnak?

– Szívügyem ez a téma. Fentről nem kapnak erre támogatást az iskolák, nincsen erre lehetőségük, így alulról kell elindítani a gyerekeknek a vizualitásra, a kép kultúrájára való nevelését. Egyesületek, galériák, múzeumok vállalhatnák ezt, ha van rá lehetőségük, sőt talán kötelező módon meg kéne tenniük.

A Filmtett filmes portálnál elindítottuk a projektet, amit nagyon jónak tartok: tiniknek szól a Mozi ABC nevű program, ami filmeket ajánl és elemzési modellt is kínál, a kritikák által egyfajta értékrendet is közvetít. Hiányzik a filmművészetben a gyerekeket, fiatalokat eligazító szakkönyv is, olyan kalauz, ami terelgetné a fiatalokat.

– A diákok idejük nagy részét általában filmnézéssel töltik, főként, hogy a járvány idején mindenki hosszú időre a képernyők elé kényszerült. Fontos lenne, hogy ezen a téren is eligazítsák a fiatalokat, mondjuk szakmabeliek segítsenek szelektálni, mi a minőségi és nem minőségi film?

– A képi kultúrára való nevelést pótolni kellene. A filmklubok ideje már lejárt, de létre lehetne hozni közösségi fórumokat, ahol fiatalok értő felnőttekkel együtt meg tudják beszélni ezeket a dolgokat. Ennek a közízlés formálásában is nagyon fontos szerepe lenne: egész generációk jövője múlik azon, miként neveljük a fiatalokat. Ez a mi felelősségünk, a felnőtteké. Fórumokat kellene erre teremteni, pályázni kellene. De nagyon kevés megmozdulást látok ez irányba.

– Fel kellene ismernie az oktatási rendszernek, a társadalomnak hogy egyre kevésbé szövegközpontú az az információmennyiség, amit a fiatalok fogyasztanak, így valakiknek vállalnia kéne, hogy segítsék őket eligazodni a mozgókép kultúrájában?

– Nagyon fontos lenne, hogy a fiatalok mozgókép-kultúrát, vizuális kultúrát tanuljanak, értsék a képeket. A képek ugyanis élnek, hatnak a gondolataikra, befolyásolják az érzelmeiket. Közben egyfajta véletlenszerűség kezd eluralkodni: a képek erősebbek lesznek, mint a használóik.

Mindez elkerüli a pedagógusok figyelmét. Akik filmmel vagy képzőművészettel foglalkoznak, azok inkább az elméleti irányban haladnak, így hatalmas űr tátong ami a képi kultúra és a gyakorlati pedagógia között, képzés pedig nincsen. Ha képeznének művészetpedagógusokat, az nagy segítség lenne. Szakemberek sincsenek, és ez nagy hiány, hogy nincs ki közvetítsen. Úgy is mondhatnám, hogy a gyerekek tulajdonképpen „képi analfabéták”. Ez rosszul hangzik, de sajnos így van, és ez sok felnőttre is igaz. A felnőtt se tudja otthon eligazítani a gyereket a képi kultúrában. Globális vizuális átnevelésről kellene beszélni, megtanítani a képiség, a vizualitás ábécéjét.

– A fotózás is „demokratizálódott”: manapság az okostelefonjával mindenki, a gyerek is kattintgat, posztol, de arra nem tanítja meg senki, miként kell megkomponálni egy képet, hogy az miként legyen esztétikailag elfogadható.

– Igen, a véletlen uralkodik egész képi világunkban, ez derül ki, ha végiggörgetjük akár a Facebookot, akár a honlapokat. Tudatosan mondatot szerkesztünk, de a világunkat uraló képekkel nem így bánunk. Hiányzik a tudatosság, egy hatalmas képi áramlat sodor mindenkit.

– Nemcsak vizuális kultúrával foglalkozol, de szövegben is alkotsz: kisregényed jelent meg frissen a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában, a kötetet Nagyváradon mutatták be. Miről szól a Halló, Juli című kisregény?

– Érdekes élettapasztalat volt a könyv írása. Eddig nem nagyon írtam irodalmi szövegeket, hanem többnyire kritikát, esszét, tanulmányt. Egyszer csak tavaly nekifogtam egy kisregénynek és rájöttem: te jó ég, milyen fantasztikus dolog, hogy nem kell bibliográfiát használni, nem kell semmilyen háttérinformáció, nem kell arra összpontosítanom, hogy az argumentációm jó legyen, hanem szabadon lehet írni. Nem gondoltam volna, hogy ebből valaha könyv lesz, de így alakult, és nagyon örülök neki.

Az ötlet onnan származott, hogy rengeteget telefonálok, telefonálunk mindannyian. Kíváncsi voltam, van-e olyan írás, amelyben csak telefonbeszélgetés szerepel, és nem találtam ilyent. Akkor arra gondoltam, megírom ezt a regényt: az egész könyv két nő telefonbeszélgetéséből áll, tulajdonképpen a telefonos kultúra egyfajta körképe. A két elszakadt barátnő egyike Európában, a másik Amerikában él, és telefonon tartják a kapcsolatot. A kapcsolatot pedig tulajdonképpen a távolság tartja életben, a telefonbeszélgetés, hiszen ha egymás mellett élnének, talán már nem is tartanának egymással kapcsolatot. A telefonos mindennapjaink etikáját, parodisztikus helyzeteit is próbáltam belevinni. Szabadon és nagyon könnyen tudtam írni.