In memoriam Lászlóffy Aladár (1937-2009)

„Rád lőhetnek, mint cirkuszi céllövőben
bármelyik kiállított pléhpofára –
csattanva hanyatt esel s még rád se kattanhat
koporsód öröknyugalmat őrző zára.”

1956 novemberében, Budapesten írta ezeket a verssorokat Lászlóffy Aladár. Tizenkilenc évesen számot vethetett azzal, hogy a következő pillanatban akár távozhat is az élők – a rohanó, mozgó, hasra vágódó budapesti célpontok – sorából. A kolozsvári Bolyai-egyetem diákjaként alig szabadult ki az ötvenes évek Romániájából egy rövid utazás erejéig, a forradalmi események kellős közepébe került.

Ezeket az emlékeket, tapasztalatokat az utazásról visszatérők Romániában csakis a „legbelső, titkos lőtereikre” száműzhették, és a hatóságok természetesen vallatófényekkel világították be ezeket az első adandó alkalommal. Lászlóffy Aladár korán berendezkedhetett arra, hogy számára a legfontosabb dolgoknak belül a helye, saját, belső mércéje szerint kell megtanulnia élni, és a maga húzta határvonalak a legfontosabbak, azokat kívülről mások másképpen fogják úgyis megítélni.

Társaságban joviális, nyílt, szójátékok sziporkáit felszikráztató irodalmárként ismerhette mindenki. A kilencvenes években, amikor Cs. Gyimesi Éva kezdeményezésére a BBTE Magyar Irodalomtudományi Tanszékén tanított meghívott előadóként, bölcsészdiákok is hallgathatták azt a hatalmas műveltséganyagot görgetni képes, szellemes és ugyanakkor információgazdag beszédfolyamot, amely korábban a Lászlóffy Aladár-kötetek olvasói számára lehetett inkább ismerős.

Ilyenformán tehette jóvá az akkori egyetem azokat az igazságtalanságokat, amelyek Lászlóffy Aladárt a beskatulyázhatatlan, jólfésültséget kerülő diák-irodalmár szerepében érték túlságosan szabad szellemű államvizsga-dolgozata és egyéb megnyilatkozásai miatt.

Miközben kifelé mindig is a nyelvi bőség képzetét keltette a Lászlóffy-élet és -életmű mindinkább mélyült befelé. Jellegzetes gondolatalakzataiban, amelyeket legjobb verseiben, prózájában és esszéiben egyaránt fellelhetnek egykori és mai olvasói, az idő mélységeit kutatta, és azt kereste, ami egyetemes, időtlen.

A legváratlanabb helyeken bukkant analógiákra, és megtalálta a módját, hogy szándékolt anakronizmusokkal, különböző képek egybeláttatásával hökkentse meg és zökkentse ki olvasóit bevált gondolatmeneteik közül. Aki olvasta Az alexandriai könyvtár égése című verset, nem szabadulhat többé a könyveket és embereket egybeíró képtől: „Kiléptem polcom ajtajába, és a folyosó hangulatából rögtön láttam, hogy valami rendkívüli történt. A bölcsek, költők és tanítómesterek valamennyien álmukból felzavartan állnak a polcok szélén, a folyosók emeletei felett. – Ég a szálloda! – Tűz van! – Ég a könyvtár! – kiáltoztak összevissza a rohangálók.”

Betegségei, illetve az általa egyetemesnek talált értékek nyilvánosságbeli árfolyamának megrendülése megviselték utolsó éveiben: az idő mélyén folytatott kutatásai egyre inkább a keserűség élményével jártak együtt számára, miközben a jelent ideálisabb múlt időkkel próbálta szembesíteni. De az, hogy ő egyre kevésbé érezte otthon magát napjaink világában, nem jelenti azt, hogy olvasói ne érezhetnék magukat otthon a Lászlóffy-versekben, amelyek ki-kiszólnak nekünk polcok ajtajából, ablakából.

Balázs Imre József