HIRDETÉS

Fordítva is legyen igaz a mű: Barna Imre műfordító volt a váradi Törzsasztal vendége

Molnár Judit 2017. október 22., 17:33 utolsó módosítás: 2017. október 22., 17:38

A fordítás műhelytitkairól, a műfordításban bekövetkező korszerűsödésről, az eredeti alkotáshoz való viszonyulás szabadságáról, Salinger Zabhegyezőjének „újrafordításáról” is beszélt Barna Imre műfordító Nagyváradon.

Fotó: Molnár Judit

A beharangozó igazat szólt: a Várad kulturális folyóirat rendezvénye, a nagyváradi Törzsasztal meghívottja, Barna Imre író és műfordító sok érdekességet árult el a fordítás műhelytitkaiból. Nem csoda, hisz az Európa Könyvkiadóban negyven évig dolgozott,

a világirodalommal mindkét szempontból, színével és fonákjával is találkozott, lévén nemcsak szerkesztő, hanem műfordító is.

HIRDETÉS

Fordítói nyelvterülete az olasz és az angol, de otthonosan mozog a német és a francia nyelv útvesztőiben is.

A Nyugatos fordítók fortélyai

Az íróvendég nagyváradi gyökereinek, illetve kettejük ismeretségtörténetének felelevenítése után a Törzsasztal-beszélgetéseket vezető Körösi P. József megmutatta A Napló című, a 80-as évek kritikai hangvételű írásaiból válogatott kötetet, amelyek mondhatni előre jelezték a rendszerváltás szándékát. Barna Imre szerint ma mindez könnyen megoldható volna internetes blog formájában, de abban az időben sokkal nehezebb és veszélyesebb volt a kapcsolattartás és a megnyilatkozási lehetőség.

A Napló akkor szűnt meg, amikor a rendszerváltásban komoly szerepet játszó Beszélő beindult. Ezek után Körösi arra kereste a választ, lehet-e korszerűsödésről beszélni a műfordításban és mekkora is tulajdonképpen az eredeti alkotáshoz való viszonyulási szabadság.

Barna Imre a mentorának tekintett Lator László költő és műfordító szavait idézte, miszerint „azt kell lefordítani, ami a műben van", vagyis a fordításnak ugyanarról kell szólnia, mint az eredetinek: fordítva is igaznak kell lennie.

Érdekes példákat említett a Nyugat első nemzedéke műfordításban is jeleskedő tagjainak „fogásairól". Tóth Árpád például gyakran használt töltelékszavakat (nos, bús, dús), melyek segítették a fordítás metrikájának az eredetihez való igazítását,

Kosztolányi bármilyen nyelvből „simán" fordított, köztudottá is vált, hogy az óperzsától az angolig vagy németig a „lefordított" mű inkább Kosztolányi-alkotás lett, mintsem az eredeti másnyelvű variánsa.

Külön kitért Karinthy ismert Micimackó-fordítására, mondván, hogy valójában az író Mici nővére végezte a munka dandárját, mivel Karinthy alig beszélt idegen nyelveket, a humoros fordulatokat pedig gyerekkoruk epizódjaiból építették be a fordításba.

Az „új" Zabhegyező, avagy átfestésnek nincs helye

A kérdésre, hogy kiadói szerkesztőként, illetve műfordítóként milyen volt a kapcsolata a nagyhírű szerzőkkel, Barna Imre elmondta: legenda kering például Umberto Eco szokásáról, ahogy egy-egy szót vagy mondatot keresett a lefordított műben, összehasonlítva saját szövegével, de tulajdonképpen ilyen csak elvétve fordult elő.

Anekdotikus esetet mesélt találkozásáról Milan Kunderával, beszélt Esterházy Péter szokásáról, ahogyan követte regényeinek a legkülönbözőbb nyelvekre fordítását,

majd rátért egyik legújabb munkájára, az 1960-as évek kultikus alkotásának, J.D. Salinger regényének „újrafordítására". Hangsúlyozta: nem újrafordításról, hanem az „igaziról" van szó. Ennek magyarázata, hogy az Egyesült Államokban a 60-as évek elején jelentkező beat-nemzedék, élen Allen Ginsberggel polgárjogot szerezett a köz- és rétegnyelv, vagy az addig „szalonképtelennek" tartott csúnya beszéd megjelenésének az irodalomban, így Salingernél is megjelenik az eredeti szövegben. Viszont a Zabhegyező címen megjelent magyar fordításban nem: sok a finomítás, körülírás, sőt kipontozás is.

A mi irodalmunkba Esterházy és Nádas Péter hozta be a szlenget, ezért érezte Barna Imre: eljött a mű igazi bemutatásának ideje. A cím is az eredetit követi: Fogó a rozsban.

Döntő érve, hogy a szerző a saját kora aktualitását írta meg az akkor legismertebb rétegnyelven, tehát a fordítás sem lehet valamiféle átfestett, kifinomított változat. Erősítésül a Shakespeare-darabok újrafordításának jogosságát indokolta, azzal, milyen óriásit változott a világ Vörösmarty Mihály és Arany János ideje óta.

Ugyanez a helyzet az Isteni színjátékkal, hisz Dante is a kortársai számára és nem az őseinek írta a művét.

Barna Imre archaizálásokkal is szembesült: Umberto Eco egyik regénye például olyan latin szöveggel indul, ami már az épp alakuló olasznak mondható és Eco azt tanácsolta, keressen ő is az első szövegemlék előtt kilencven évvel keletkezett nyelvemléket. De furcsának tűnt az 1055-ös „Feeruaru rea meneh hodu utu rea" (Fehérvárra menő hadi útra) mondattöredéket használni, ezért Eco beleegyezésével egyfajta nyelvemléket utánzó szöveget alkotott.

Az est utolsó része Bob Dylanről szólt, akinek verseit már jó ideje fordította, tanulmánya pedig – egyetértésben Allen Ginsberggel, miszerint Bob Dylan „korunk költője" – épp aznap reggel jelent meg, amikor kihirdették: Dylan a Nobel-díj nyertese.

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS