Fényképek szilvaérés idején

– A művészi szabadság ellentmondó a rutinnak. Önök mégis – immár 16 éve – az egyik falut fotózzák a másik után, Oroszhegyen például már másodjára járnak. A következetesség is nyújthat új témákat?

– Valóban, a Hargita Megyei Kulturális Központ (HMKK) égisze alatt már a tizenhatodik fotótábort szerveztük meg. És elmondhatom, éppen arra vagyok büszke, hogy egyre frissebb, bátrabb, jobb képek készülnek a táborainkban. Ezt bizonyítja az is, hogy ha ismert helyszínre látogatunk, senki nem mondja egy témáról, hogy na, ez már megvan, hagyjuk békén. Felismerik, hogy nagyon sok minden mellett elsétáltunk. Nem felejtettük el például az első oroszhegyi tábor anyagát sem: egy album elkészítését tervezzük, amelyben a régi és a mostani fotóanyag együtt fog megjelenni.

– Valójában mi a célja ezeknek a rendszeres „gyűjtőutaknak”?

– Az egyszerű válasz, hogy most már sürget az idő. A romlással kell felvennünk a versenyt, hogy ha csak a képeken is, de mentsük, amit lehet. Nagyon sok helyre kell minél hamarabb elmennünk, visszamennünk.

– Mi az, amire egy falu fotózásakor figyelnek?

– A fő célunk a hagyományos falu mentése. Bevallom, az elején ürügynek tekintettük a falvakat, terepnek, ahol alkothatunk. De olyan jólesett, amikor az egyik esti beszélgetésnél mindenki bevallotta, hogy célja: menteni a menthetőt. Visszagondolva elég sok minden került felszínre, amiről a szakkönyvek nem írnak, az utolsó festett ládától a székely kapuig. A néprajzi dokumentációk lehetnek alaposak, de legtöbbször tele vannak előítéletekkel, beskatulyázzák a falvakat. A fotók mást mutatnak, mást hoznak felszínre. Mi ezeket az értékeket dokumentáljuk, archiváljuk a szakma, a néprajzosok, a művészettörténészek számára – az eddig készült anyag  hozzáférhető a HMKK-nál.

– Az archiváló-dokumentáló igény visszaszorítja a művészfotót?

– Egyáltalán nem, a tábor óriási hozadéka a művészfotó. A művészek először megcsinálják a dokumentumfotókat, „szárazon” fotózzák az archiválásra szánt anyagot. Utána pedig eljátszanak a témával, már az ember is bekerül a képbe. Ezek a felvételek jutnak el aztán kiállításokra, különböző versenyekre. Ezt mutatjuk meg a szakmának, például Oroszhegy nem jelenhet meg úgy egy japán, olasz vagy román fotós számára, mint egy idegen tér. Többletet, mondanivalót kell hordoznia minden képnek.

– Mit szólnak a helybéliek, amikor váratlanul megjelenik egy fotóscsapat?

– A fotók készítésekor a helyi közösség is szerephez jut. Az első táborokban azt hittük, hogy ha lefotózzuk a papi lakot, a néptanácsot, a fontosabb épületeket, az tetszeni fog. Csak hát ez egyáltalán nem érdekli a helybélieket, hiszen ebben élnek. Hiába fotózok nekik egy 1700-ban épült házat, nekik nem mond semmit, mert az csak egy rossz ház. Az életképek érdeklik őket igazán, azt a fotót fogadják szeretettel, amelyen magukra ismerhetnek. Jó példát erre a korábbi,  pusztinai táborból mondhatok. Az odavalók megszokták, hogy olyan fotókat mutatnak róluk mindenfele, amelyeken szépen fel vannak öltözve népviseletbe, és minden ragyog körülöttük. Amikor megnézték az egy hét alatt készült képeinket, valósággal elkeseredtek a felismerésen. És jó néven vették, hogy tükörképet kaptak arról, hogy milyen tehetetlenségben, szegénységben élnek. Megköszönték, és azt mondták: ezt kellene megmutatni a világnak.

– Oroszhegyen szilvaéréskor rendezték meg a tábort, ez mennyire tükröződik az elkészített fotókon?

Mindig vannak fix pontok, ilyen például az időzítés. Ebből aztán kialakul egy játék, amikor kommunikálni kezdünk az emberekkel a szilvaérés, a cipőkészítés vagy bármi más ürügyén. Nagyon sok múlik a kommunikáción. A jó helyzet, a jó megközelítés sok jó fotót, például nagyon jó portrét eredményezhet.

– Kik voltak az idei tábor résztvevői? Stabil vagy változó csapat vesz részt a táborozásokon?

– A fotósok egy része stabil ember, de mindig hívunk egy-két jelentősebb fotóst, „nagy nevet”, illetve fenntartunk egy-két helyet amatőr, de jó fotósok számára is. Idén rajtam kívül Balázs Ödön, Balázs Attila és Erdély B. Előd székelyudvarhelyi, Bálint Zsigmond marosvásárhelyi, Henning János sepsiszentgyörgyi, Szabó Attila és Veres Nándor csíkszeredai, valamint Molnár Attila gyergyótekerőpataki fotós volt jelen. Az ő munkáikból a közeljövőben szervezünk kiállítást Csíkszeredában.