Felélednek a regionalizmusok - beszélgetés Dávid Gyulával

– A lexikonnal kapcsolatos gyűjtőmunka Balogh Edgár főszerkesztésével kezdődött, majd a harmadik kötettől önre hárult ez a feladat. Azonban már az első kötettől részt vett a szerkesztésében is. Hogyan kapcsolódott be a munkába?
– A romániai magyar írásbeliséget felölelő lexikon terve negyvenkét évvel ezelőtt, 1968-ban, Bod Péter Magyar Athaenasa megjelenésének 200. évfordulója idején vetődött fel. Balogh Edgár volt az ötletgazda, s az elképzelést Venczel József a szócikkek jegyzékének elkészítésével pontosította. Intézményi háttere eleinte a Korunk volt – annak szerkesztőségében tartottuk a kéthetenkénti lexikonszerkesztési megbeszéléseket –, majd 1970-től a Kriterion Könyvkiadó, 1989 után pedig az Erdélyi Múzeum-Egyesület, amelynek révén a harmadik kötettől az anyagi hátteret biztosítani lehetett pályázatok útján. Ezért szerepel az utóbbi köteteken kiadóként az elvitathatatlan úttörő Kriterion mellett az Erdélyi Múzeum-Egyesület is. Én kezdettől – még abban az időben, amikor a börtönből kiszabadulva szabadúszóként voltam több hazai magyar folyóirat munkatársa – benne voltam a csapatban. 1970-től a Kriterion kolozsvári szerkesztőjeként a kézirat belső szerkesztője lettem, amikor aztán a harmadik kötet megjelent, Balogh Edgár rám testálta a főszerkesztői tisztet is.

– Romániai Magyar Irodalmi Lexikon a cím, mégsem csak szépirodalmi művek és szerzők szerepelnek a kötetekben.
– Az alapelképzelés az volt, hogy ne csak a szépirodalom és az irodalomtudományhoz kapcsolódó műfajok kerüljenek be a lexikonba, hanem minden, ami a romániai magyar írásbeliséggel kapcsolatba hozható, tehát például a társadalom- és természettudományok, a műszaki tudományok teljes skálája, azonkívül a művészetek, illetve a színművészetből, a zenéből, a képzőművészetből mindaz, ami az írásbeliséggel kapcsolatba hozható. Tehát nemcsak azok a szobrászok vagy festők kerültek be, akik megírták az életük történetét, hanem azok is, akik egy-egy nagyobb írónak vagy költőnek a portréját megalkották, azok a zeneszerzők, akik irodalmi alkotásokhoz zenét szereztek. Ugyanakkor az is eldőlt már az elején, hogy ebben a lexikonban nemcsak személyi címszavak lesznek, hanem olyan összefoglaló szócikkek is, amelyek egy-egy irodalmi szempontból fontos témakörnek vagy vidéknek a leírását tartalmazzák. Így az első kötetben volt Arad, Brassó, Csíkszereda magyar irodalmi élete, ott volt másrészt az erdélyi magyar intézménytörténet: a könyvkiadókról, a színházakról, az egyesületekről is készült néhány szócikk, és persze voltak irodalomelméleti és műfaji szócikkek is. E miatt a szinte parttalan profil miatt nevezte később Kányádi Sándor ezt a lexikont a „romániai magyar Noé bárkájá”-nak.

– Az első kötet még a diktatúra idején, 1981-ben jelent meg. Milyen kifogások érkeztek a cenzúra részéről? Sok szerzőt kellett kihagyni?
– A szócikkek kiválasztásában és megszerkesztésében természetesen érvényesíteni kellett az akkori politikai kritériumokat: akinek kifogásolható volt az életpályája, nem kerülhetett be a lexikonba. Az egyházi személyek munkásságából is csak az kerülhetett be, ami az egyházi irodalom körén kívül esett. (Sikerült ugyan beiktatni összefoglaló szócikkeket a különböző erdélyi magyar felekezetek irodalmáról, de ennek gyakorlatilag csak később volt jelentősége.)

A kiválasztást illetően az volt az elgondolás, hogy mindenki bekerül, akinek legalább egy önálló könyve megjelent. Ez aztán a cenzúra részéről politikai felhangú vádat hozott a fejünkre: azt mondták, azért tettünk be annyi „jelentéktelen írót”, hogy a magyar kultúrfölényt érzékeltessük a románokkal.
Az első kötet, amely A-tól F-ig terjedt, s 1981-ben jelent meg, már 1977–78-ra elkészült – ekkor még sokan vettek részt a munkában –, a cenzúrától azonban elég hosszú idő után kaptuk meg a kifogásokat. A kiadó képviselőjeként nekem kellett leülnöm a minisztérium egyik vezérigazgatójával, akivel tételről tételre vettük át a kifogásolt szócikkeket, helyben javítva a szövegeket. Utána azonban még többször is visszakérték a szöveget (olykor a nyomdai munkák előrehaladott fázisában) és kívántak újabb és újabb javításokat. Egy korrektúrapéldányt, amelyre a cenzor egymást követő kihúzásait és megjegyzéseit rávezettem, megőriztem, s amikor néhány éve az Országos Széchényi Könyvtár felvetette, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárba felvennék a lexikont, az első kötetnek ezt az eredeti példányát adtam oda, ez olvasható náluk, egy eligazító jegyzettel a kötet történetéről.

– A második kötet nagyon hamar, ’83-ban elkészült, azonban csak 1991-ben, a rendszerváltás után jelenhetett meg. Mi volt a késlekedés oka?
– Az első kötet 40 ezer példányban jelent meg, és a visszhangja annyira fellelkesítette a közel száz munkatársat, hogy a második kötet anyaga 1983-ra össze is állt. Ez G-től K-ig terjedt volna, azonban Kós Károlyt – az 1940-es, második bécsi döntés után írott egyik cikke miatt – „ellenséges elem”-nek nyilvánították épp születésének centenáriuma küszöbén, és mindenestől kitiltották volna a lexikonból is. Ezért zárul a 2. kötet a „Ke...” kezdőbetűs szócikkekkel. A K betű második felét félretettük, mert bíztunk abban, hogy lesz valami változás. Ilyen, a jövőre számító manőverezések egyébként voltak még: az „evangélikus egyházi irodalom” címszó például az első kötetbe került volna, de Balogh Edgár kitalálta, hogy egy utalószóval („lásd – lutheránus egyházi irodalom”) kikerülünk egy buktatót, így ez átkerült a harmadik kötetbe. Az ilyen ravaszkodásokkal sok mindent ki lehetett védeni. Csakhogy amire a második kötet kézirata kész lett, már ezekkel sem értünk el sokat. Ami a szövegből a cenzúrakifogások végrehajtása után maradt volna, azt sem a kiadó, sem pedig a szerkesztők nem vállalták, így félretettük, azzal a közel száz kézirattal, könyvtervvel együtt, amelyekről Domokos Géza, a Kriterion igazgatója egy ’89-es interjúban beszélt.

A változás után én még a Kriterionnál dolgoztam, és 1990-ben elindítottunk egy sorozatot Tiltott könyvek szabadon szalagcímmel: a lexikon második kötete (az 1983-as változatlan szöveg) is ebben a sorozatban jelent meg ’91-ben. A változás után ugyanis sok korábbi lexikon-munkatárs, aki addig a szerkesztésben és adatgyűjtésben közreműködött, más pályát választott, így nem lett volna, aki a feltétlenül szükséges szövegátdolgozásokat és főleg az azóta eltelt közel egy évtized eseményeit (újonnan jelentkező írókat, új könyveket) bedolgozza.

– Nyilván sok minden megváltozott a harmadik kötettől kezdődően.
– 1989 után természetesen már nem volt szükség arra az erőltetett ideologizálásra, amelyet korábban gyakran azért kellett alkalmazni, hogy egyes szerzőket elfogadhatóvá tegyünk a hatalom szemében, és bekerülhessenek a lexikonba. Ugyanakkor a munkatársaknak azt a csoportját, akik a fontos szócikkeket megírták volna, már nem tudtuk beszervezni. Ekkor frissen végzett magyar szakosokból és nyugdíjas tanárokból az Erdélyi Múzeum-Egyesület kötelékében alakítottunk ki egy szerkesztői gárdát, az egyesület pedig pályázott ezeknek a kifizetésére, ezt a pénzt azonban csak ösztöndíj formájában számolhatták el, és minden évben újra kellett pályázni. Így aztán az, aki valami biztosabb állást talált, itthagyott bennünket, én pedig kezdhettem elölről a csoport szervezését. A negyedik kötet megjelenése után a támogatási rendszert oly módon alakították át, hogy többé nem lehetett pályázni ilyen célra, így 2005-ben munkatársak nélkül maradtam. Egy időre én is kénytelen voltam félretenni az utolsó kötet anyagát (vállaltam az erdélyi 1956-os bebörtönzöttek életrajzi adattárának összeállítását), és csak 2007-től tudtam ismét komolyabban foglalkozni vele. Ebben az utolsó menetben sikerült aztán bevonni néhány fiatal munkatársat, akik egy-egy nagyobb területet (sajtó, televízió, zeneirodalom) felvállaltak. Ennek ellenére az időközben jócskán kibővült Venczel-féle szócikkjegyzékből sok minden megíratlan (vagy számos régebben megírt szócikk aktualizálatlan) maradt, és nekem el kellett döntenem, hogy várok-e még egy-két évig, hogy teljesebb, pontosabb lehessen az utolsó kötet, vagy megjelenik így, ahogy végül megjelent. Most került némi pénz a kiadásra, nekem pedig – túl a 80-on – számot kell vetnem munkaképességem véges voltával.

– Miért nem 5. és 6. kötet jelent meg? Miért 5/1 és 5/2?
– Ennek egyszerű technikai magyarázata van: amikor kiderült, hogy könyvként mekkora lesz ennek az utolsó résznek (S–ZS) a terjedelme, már készen volt az egészet felölelő helységnévmutató, az irodalomjegyzék, s ezt kétfelé kellett volna választani, sőt át kellett volna dolgozni az egész utalószórendszert. Különben az eljárás nem szokatlan: a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelent, az 1945–1975-ös időszakot átfogó hatkötetes magyar irodalomtörténet is ezt követi, ugyanúgy, folyamatos oldalszámozással.

– Nem tervezik, hogy az első kötetet újra kiadják, kiegészítve mindazokkal, akik akkor nem kerülhettek be, illetve azokkal, akik azóta jelentkeztek kötetekkel?
– Nemcsak az első kötetet kellene kiegészítve újra kiadni, hanem az öszszes korábbit, hiszen 1981 óta 30 év telt el, a második kötet lezárása óta 27, s a harmadik óta is 16. Ami azóta történt, azt mind be kellene gyűjteni egy újrakiadásba. A másik dolog, hogy az 1989 előtt reánk kényszerített szemléleti korlátok miatt az első két kötet értékelő szövegeit is újra kellene írni.

– Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke határokon átívelő nemzetegyesítésről beszél, a nemrég leköszönt köztársasági elnök, Sólyom László pedig elterjesztette a kulturális nemzet fogalmát. Ön szerint az egységes nemzet eszméjével hogy egyeztethetők össze az ilyen régiókat felölelő kiadványok?
– A „kulturális nemzet” fogalma nem mai keletű és nem is köthető politikai koncepciókhoz. Realitás, amely mindig megvolt, gondoljunk akár a török hódoltság idején három részre szabdalt Magyarország vagy az önálló Erdélyi Fejedelemség századaira. Eszébe jutott akkor valakinek, hogy az erdélyi író nem magyar író? A Trianon után más államok fennhatósága alá került magyarságrészek szellemi élete számára egyfajta önvédelemként született a saját kisebbségi körre szorítkozó önszerveződés. De a két világháború között jelentkező erdélyi írókról senki nem mondta, hogy művük nem a magyar irodalom része. Csak a kommunista korszak próbált mesterséges határokat ráerőszakolni külön-külön a hatalma alatt álló egyes kisebbségekre. És nemcsak mi, magyarok voltunk ennek a szenvedő alanyai. Hogy egy kevesek által tudott példát mondjak: miután a korábbi Románia Pruton túli részeit a Szovjetunióhoz csatolták, ott létrehozták a moldovai szovjet köztársaságot, ahol ugyanazon a román nyelven cirill betűkkel lehetett csak írni, ahol a besszarábiai román tájnyelv szókincsét irodalmi nyelv rangjára emelve, s szovjet intézménynevekkel, -terminusokkal felduzzasztva kialakították a „moldován nyelvet”, s az abszurditás odáig ment, hogy képesek voltak még moldován–román szótárt is szerkeszteni, amelyben az egyik oldalon latin, a másik oldalon cirill betűkkel volt leírva az, hogy „om”. Manapság egy ettől teljesen eltérő jellegű folyamatnak, a regionalizmusok feléledésének és kivirágzásának vagyunk tanúi: a nemzetnél kisebb közösségek érzik úgy, hogy valami különösen összeköti őket, s ennek az összetartozásnak megvan a maga külön megtartóereje. De senkinek sem jut eszébe mondjuk székely irodalomról beszélni, székely irodalmi lexikont vagy pláne székely–magyar szótárt szerkeszteni.

– Mit érez most, egy közel 50 éves munka végén?
– Őszintén szólva elégedetlenséget: én magam tudom a legjobban, hogy mi minden hiányzik ebből a lexikonból, hogy kedvezőbb külső feltételek mellett mi mindent lehetett volna jobban megcsinálni benne. Ugyanakkor hálát érzek mindenki iránt, aki kitartott e mellett a munka mellett, hiszen bizonyos szempontból ez a lexikon is tükre, dokumentuma annak a kornak, amelyben készült.