Ez a Szigligeti nem az a Szigligeti

A sokféle ünnepelnivaló így együtt nem adott okot túlzott bizakodásra, ami az előadás minőségét illeti: e sorok szerzője a legrosszabbra felkészülve öltötte föl vasárnapi ruháját és mosolyát, előre megbékélve a gondolattal, hogy az esemény fénye, a meghatottság és az emelkedettség bizonyosan túlragyogja majd a darabbal szembeni elvárásokat.

A váradi közönség ugyanis köztudottan a pápánál is katolikusabb, ezért érthető és elfogadható lett volna, ha a társulat nulla kockázatvállalással felel majd meg a magától értetődően langyos-konzervatív igényeknek, csendben meghúzódva a pompázatos épület, a stukkók és aranydíszek árnyékában. A tény, hogy nem így lett, üdítő meglepetésként szolgált, még akkor is, ha Keresztes Attila rendezése és Bianca Imelda Jeremias kosztümjei nem nyerték el mindenkinek a tetszését. Az, hogy ez a Liliomfi nem az a Liliomfi, már a színpadkép megpillantásakor világossá válik: az eklektikus, a klasszicistát a szecesszióval és a neobarokkal ötvöző színházbelső kellemes ellentétéül szolgált a minimalista díszlet, a fehér ajtók, amelyek előtt a csiricsáré jelmezek és maszkok megkaphatták a nekik járó rivaldafényt. Csiricsáré, mondom, és emlékeztetek minden nézőt, hogy Szigligeti Ede Liliomfija eleve ripacskodásnak íródott, ám mintegy másfél évszázad elteltével természetesen a vígjáték szabályai is megváltoztak. A 2011-es váradi Liliomfi története és szövege is jócskán átformálódott, ám – észben tartva, hogy vígjátékról, nem pedig valamilyen súlyos mondanivalót hordozó műről van szó – mindvégig tiszteletben tartja az alapanyagot, nem abból űz gúnyt. A bolondos történetet habarcsként fogja egybe Cári Tibor zenéje, amelyet szerencsére mostanában gyakran használ a társulat. Inspirált választás volt a társulat két frissen szerződtetett, fiatal színésze a két főszerepre: Hunyady István filigrán alakjával és kócos parókájával a vándorszínész forró lelkesedését közvetítette, bár az énekrészeket nem kellett volna erőltetni, ezt az apró kellemetlenséget azonban percenként elfeledtette Pitz Melinda – lehet, hogy túl fiatal vagyok, de én még sosem hallottam ilyen szép énekhangú „váradi” színésznőt.

Jó volt a váradiak komikusi oldalát látni, jó, hogy nincs pátosz, és nincs komolykodás, jó, hogy gyakran meg lehet tapsolni a kirobbanó energiájú Csíky Ibolyát és a darabban (mintegy spontán) legézabácsizott Hajdu Gézát és a nevetni való, mégis valahol tragikus Kardos M. Róbert-féle bohócalakot.

Liliomfi – Szigligeti Színház, Nagyvárad, 2011.
Rendező: Keresztes Attila. Díszlet: Mira János. Jelmez: Bianca Imelda Jeremias. Zene: Cári Tibor. Szereplők: Hajdu Géza, Csíky Ibolya, Pitz Melinda, Hunyadi István, Kardos M. Róbert, Szotyori József, Gajai Ágnes, Pál Hunor, Dimény Levente, Varga Balázs.