Erdély „idejének” márkás tündérboszorkánya

A Tündérkert ideje, Erdély aranykora. Amikor a töröktől-osztráktól való függetlenség hajszálvékony ösvényén feltartott fejjel mehetett a kicsi ország. Úgy, hogy közben törökkel is, osztrákkal is, török ellen, osztrák ellen egyaránt. Vagyis bármennyire is elárasztaná metaforáival az utókor: nehéz, emberpróbáló időszak volt ez az aranykor. Az elődök közül sokan munkálkodtak érte, a kortársak közül sokan ásták a sírját. És mindkét csoportban talán a leggyakrabban előforduló név a Báthory. Merész, nagyralátó família, de az óvatos körültekintés legkevésbé sem jellemzi a fiúágat. (Még a lengyelek máiglan egyik legszeretettebb királyát, a névtelenségből elsőként kiemelkedő Istvánt sem, aki éppen a felkínált korona elfogadásával teremtett olyan precedenst, ami többé sosem vált elérhetővé, viszont majd mindenik későbbi fejedelmi utódot önpusztító, véres kalandokba hajszolta.)

Álmodni tudtak inkább a Báthory férfiak, a folytonos, ütemes cselekvés nem az ő területük. (Állítólag tündérkertként Báthory Gábor vizionálta Erdélyt, a gyakorlatban viszont felélt, elprédált mindent.) És a leányág? A „bűbájosok”, Erzsébet és Anna?! Akikből nem le(hete)tt országépítő Szent Johanna, de boszorkány- vagy tündérhírük – mai fogalommal élve – hamisítatlan transzszilvánikum, levédhető márkanév. Közel száz esztendeje, hogy Ady a tüntető tömegbe lövető akkori miniszterelnököt, Tisza Istvánt „bujtó, új, kan Báthory Erzsébetnek” nevezi, s ha nem tévedek, épp ez év eleje táján fejeztek be egy Báthory című amerikai kommerszhorrort az állítólag jobbágy lányok vérében fitneszfürdőző Erzsébetről.

Anna viszont először Makkai Sándor Ördögszekér című regényében jelenik meg a történet középpontjaként. A második, a nagyközönség számára készült kiadás szerzői megjegyzéseiből tudjuk, hogy „az Ördögszekér történeti regény, de abban az értelemben, hogy egy elmúlt kor keretében és jól ismert vezérszemélyiségeivel kapcsolatban egyetlen emberi lélek tragédiáját kívánja fölmutatni, egy asszonyi lélekét, aki nem korának gyermeke, s akire nézve éppen ezért a kor, amelyben élt, útvesztővé és végzetté lett. Ezt a lelket nem lehet a történelem gyér adataiból megérteni, meg kellett álmodni őt, hogy életre keljen ismeretlen sírjából.” Aligha mondható véletlen egybeesésnek, hogy Makkaitól négyszáz kilométerrel nyugatabbra szinte ugyanabban az időben kezdi Móricz Zsigmond írni a maga Báthory–Bethlen-történetét. Nem, nem lehet véletlen, hiszen a nagy öszszeomlások, a végsőnek is érezhető vereségek után egyaránt szükség van meseszép történetekre csakúgy, mint előremutató példázatokra. Makkai 1923-ban írta a regényt, 1925-ben adta ki az Erdélyi Szépmíves Céh, a Kriterion Könyvkiadó pedig 1979-ben , s az idén másodszorra is. Abszolút főszereplője a hátborzongató mese határán mozgó, a maga idejében állítólag elhíresült testvérszerelem s talán az ezt feledni-feloldani akaró féktelen tobzódás bűnét dacosan vállaló világszép Báthory Anna. Megkap mindent és mindenkit az élettől – kivéve az egyetlen férfit – Bethlent. Aki kitart hites felesége, Károlyi Zsuzsanna mellett. A férfi lesz Anna női-tündéri-boszorkányi létének egyetlen kudarca, a felesége pedig a démoni ősellenség. Mintegy ellenbűbájjal így emészti fel a fejedelmi pár Anna életét, megölve lelkében mindent, ami érték (volna), és virágzó szépségéből is nekik köszönhetően lesz szerencsétlen, elszáradt kóró. Ördögszekér.

Már idézett vallomása szerint Makkait az emberi gyarlóság mélységes bugyrai és hegyormai közt imbolygó női lélek érdekelte, Bethlen Gábor alakja csak eszköz ennek ábrázolására. Épp csak jelzésszerűen villantja fel az utat, amely a majdnem névtelenségtől a fejedelmi székig emeli. „Fölesküdtem szívemben Erdély holtig való hűséges szolgájának, tanáccsal, hitvány életemmel egyaránt. De nem Erdély urának, hanem cselédjének. (…) Koldus s névtelen fejedelem országa is koldus s névtelen lenne, uraim. (…) Most pedig nemzetség, szép daliásság, gazdagság, ifjúság, vitézség, lángeleme Istentől mind adattak egy nagynevű ifjú embernek, kinek csak neve is zászló Erdélyben (…): éljen Báthory Gábor, Erdélynek fölséges fejedelme!” Makkai nem részletezi a fejedelem „hőstetteinek” mibenlétét, de – immár utódjaként – Bethlennel a következőket mondatja: „Nem, püspök uram, nem vagyok Báthory. Pásztora vagyok én az országnak, nem bolond űzője s farkasa. Kérek csak, nem parancsolok.” Móricznál a történet épp fordított: az Erdély-trilógia Bethlen gigászi munkájáról szól, ahogy új életre kényszeríti, virágzóvá varázsolja a lecsupaszított lombú, örök télre készülődő tündérkert Erdélyt. Munkájában egyetlen érzés zavarhatja csak néha: perzselő vágyakozása Báthory Anna iránt, a Kerekiben eltöltött egyetlen éjszaka feledhetetlen emléke. Hogy valójában melyik író szempontja áll közelebb a 17. századi valósághoz, azt már nem tudjuk meg. Nem is ez az érdekes. Most, a 21. század elején – legalábbis számomra – sokkal fontosabb, hogy még sok olvasni szerető embert érdekelnek a Makkaiéhoz hasonló történetek, illetve az, hogy történelmi regények felcímű sorozatával a Kriterion Könyvkiadó nem csupán kielégíti ezt az olvasói igényt, hanem megpróbál elébe is menni.

Makkai Sándor: Ördögszekér, Kriterion Kiadó, Kolozsvár, 2010