Éjfél Párizsban: romantika és művészi hitvallás

Nem véletlenül: a film melankolikus-romantikus tisztelgés a 19–20. század mai napig meghatározó, pezsgő párizsi művészete és művészei előtt, amelyben az írói babérokra vágyó csetlő-botló hollywoodi forgatókönyvíró (Owen Wilson) – aki Allen alteregójának is tekinthető – „felnőtté” válásának is szemtanúi lehetünk. A sztori a mágikus realizmus jegyében fogant, abban az értelemben, hogy a lehető legtermészetesebbnek tekinti a természetfölötti megjelenését a mindennapokban – ebben a tekintetben Allen korábbi filmjére, a Kairó bíbor rózsájára hajaz, csak amíg ott a film főhőse lép le a vászonról, itt a hús-vér főszereplő válik időutazóvá.

A történet főhőse, Gil meglehetősen romantikus alkat, aki a legkevésbé sem érzi jól magát forgatókönyvíróként a hollywoodi „futószalag” mellett, ehelyett írói babérokra tör, és Amerikával szemben mindennél jobban rajong a művészet városáért, Párizsért. Ebből a szempontból nem is lehetne nagyobb ellentét közötte és menyasszonya, annak szülei, illetve volt barátja között, akik az amerikai felső középosztály jellegzetes megtestesítői: Párizsban nem az egykori bohém művészek otthonát látják, csak a luxusszállodákat, a kötelező módon bejárandó múzeumokat, valamint a borkóstolókat, ahol kellőképpen kiélhetik sznobériájukat. A legkevésbé sem tisztelik azonban a hely szellemét – kizárólag a külsőségek érdeklik őket, sznobériájuk pedig jó adag jenki arroganciával párosul. A karakterek amúgy szándékosan elrajzoltak, már-már karikatúraszerűek, Gil apósjelöltje a Tea Party-s republikánus sztereotip megtestesülése, miközben Gil a ma balliberálisnak mondott demokrata, ezen embertípus minden világmegváltó eszméjével és naivitásával megverve.

Az idillinek csupán mérsékelten nevezhető állapotok azonban egy csapásra megváltoznak, amikor egy vacsorát követően Gil gyalog, egyedül indul haza a szállodába, és az éjféli harangszót követően egyszer csak a húszas évek elejének Párizsában találja magát, F. Scott Fitzgerald, Gertrude Stein, Picasso, Dalí, Cole Porter és Hemingway társaságában. A csodálatos találkozások minden éjszaka megismétlődnek, Gil bekerül a rajongott művésztársaságba, készülő regénye szakszerű műbírálatot kap Gertrude Steintól és Hemingwaytől, és egy gáláns kaland is összejön Picasso egyik szeretőjével.
A filmben meghatározó tehát az Allen néhány évvel ezelőtti filmjében, a Vicky Cristina Barcelonában is tapasztalható eszképizmus motívuma, azonban azzal ellentétben korántsem annyira pesszimista, sőt: miután Gil rádöbben, hogy minden korszak csupán az utókor szemében számít idillinek, és a múltba vágyakozás a legtökéletesebbnek tartott kor gyermekeiben is megvan, rádöbben, hogy fölösleges a jelen kihívásai elől menekülnie. Felvállalja művészi mivoltát, és ezáltal megteremti az alkotói szabadságot magának a jelenben.

A filmben Párizs nem csupán díszlet, hanem főszereplő is, már a nyitóképekben sajátos, idilli képekben jelennek meg a francia főváros jellegzetes helyszínei, hogy aztán több korszakban is menedéket nyújtsanak a főhősnek. A szereplői gárda is hatalmas pluszt jelent a film számára: Owen Wilson kitűnően hozza a kissé félszeg, művészi babérokra vágyó írót, Marion Cotillard elbűvölő a húszas évekbeli díva szerepében, de a legendás művészeket megtestesítő, gyakran csak epizódszerepekben felbukkanó színészek – mint például Adrien Brody vagy Cathy Bates – is sziporkáznak. Érdekesség, hogy egy múzeumi idegenvezető szerepében Nicolas Sarkozy francia államfő felesége, Carla Bruni is feltűnik.
Allen saját bevallása szerint az Éjfél Párizsban története úgy kezdődött, hogy megállapodott a főváros vezetésével: a mozit teljes egészében ott forgatják le. Ezt követően lett meg a film címe – de még ekkor sem tudta pontosan, hogy miről szól majd a sztori. Nos, ha ez a történet nem is igaz, mindenképpen nagyon jól ki van találva. Akárcsak maga az egész film.

Éjfél Párizsban (Midnight in Paris. Romantikus vígjáték, 94 perc, 2011). Rendezte: Woody Allen. Producer: Letty Aronson, Jaume Roures. Szereplők: Owen Wilson, Kathy Bates, Adrien Brody, Carla Bruni, Marion Cotillard, Rachel McAdams, Michael Sheen. Írta: Woody Allen. Kép: Darius Khondji. Értékelés az 1–10-es skálán: 9