Beszélgetés Visky András költővel, dráma- és esszéíróval

– Költő, drámaíró, esszéista – ha választania kellene, melyikkel tudna leginkább azonosulni, melyik hangsúlyosabb?
– Az a hangsúlyos, amivel éppen foglalkozom. Ha drámát írok – azért kezdem ezzel, mert éppen drámát írok –, nos akkor minden egyebet elfelejtve drámaíróként viszonyulok az előttem éppen megjelenő-kibontakozó anyaghoz. Ha verset írok, a versformához kellene szabadnak lennem éppen, szabadnak és éles hallással bíró hallgatózónak. Az esszé meg költői gondolatkísérlet, olvasás és írás dialógusa – nagy kaland mindig, kezdetben olyan, mint egyszerre több úton elindulni, és egyik sem látszik a maga teljes valójában. Jól el lehet veszni a munkában, és még az is, az elveszettség is nagy ajándék mindig...

– Műveinek színpadra állításakor gyakran ön működik közre dramaturgként. Mennyi beleszólást enged ez a funkció a színpadi mű kialakulásába? Miben különbözik a saját szövegeivel végzett munka attól, amikor más szerző drámájának színrevitelén dolgozik?
– Az „öndramaturg” – Van ilyen szó? Nincs, persze – közös találmány, a Tompa Gáboré és az enyém. Nos, amikor dramaturg vagyok, akkor a szerző nem él, vagy nincs jelen, még akkor sem, ha én volnék a szerző. Nem a szerző van jelen, ha az én darabomat próbáljuk. A feladat lényege tulajdonképpen az, hogy nem szabad az olyan kérdésekre válaszolni: mit akartál mondani ezzel vagy azzal a jelenettel, mondattal, szituációval? Miért ebben vagy abban a nyelvi regiszterben írtad meg a drámát?

Ilyenszerű kérdéseket Shakespeare-nek vagy Heiner Müllernek sem tehetünk fel, a színház alapszerződéséhez pedig az tartozik hozzá, hogy a társulat küzdjön meg a saját, elkülönülő, senkiéhez sem hasonlító értelmezéséért, a saját alkotásáért, a saját előadásáért, tehát a saját életéért. Ezekben a szituációkban önmagam visszavonása a kihívás, és ezt rettentően izgalmasnak tartom, leginkább persze a kolozsvári társulat elképesztően képzett, sokoldalú, egzisztenciális érdeklődést mutató színészeinek a közösségében. Nélkülük ez az úgy tűnik, sehol a világon nem gyakorolt dramaturgia meg sem született volna.

– A Krónika hasábjain beszámoltunk róla, hogy a budapesti Nemzeti Színház az ószövetségi tízparancsolat alapján színpadi szövegeket írat, és ön is ott van a projektben részt vevő drámaírók között: a „Ne lopj!” parancsot kell színpadra ültetnie. Elkészült-e a mű, és mikor láthatja a közönség?
– A mű elkészült, vagy nem is tudom, még mintha dolgoznék rajta, vagy legalábbis azt a látszatot keltem önmagam előtt, mindenesetre napokon belül le kell adnom a Nemzetinek. Hogy megvan-e igazán, azt majd a színpad fogja eldönteni, ráadásul olyan formával kísérletezem, amivel még sohasem. A reám kiosztott parancsolattal nem volt éppen szerencsém, de hát valószínű, bármelyik jutott volna, munka közben valamelyik másikat tartottam volna ideálisnak. Még nem tudom, mikor láthatja a közönség, remélem, mihamarabb.

– Jelenleg mi jelenti önnek a legnagyobb kihívást?
– Az eltűnés, a csend, a bezárkózás, a tanulás. És az írás, ami éppen előttem van. Egy regényt szeretnék befejezni, de még nem tudom, hol van a vége, a kompozíció még nem látszik a maga teljes valójában. Közben persze, ha nem tudom folytatni, ami gyakran megesik, drámát írok: egy amerikai megrendelés szinopszisát dolgoztam ki éppen Stephanie Sandberg rendező felkérésére. Szeretném még nyárig megírni ezt is, ha lehet. Nem tudom, lehet-e.