Beszélgetés egy beszélgetőkönyvről: Nászta Katalin színművésznő interjúkötetét mutatták be Kolozsváron

már színinövendék korában feltűnt verseivel, az elsőket Kántor Lajos mutatta be a Korunkban. Verseivel szerepelt az Igaz Szó, Ifjúmunkás, Igazság, Vörös Zászló, Megyei Tükör, Brassói Lapok hasábjain. Írói munkásságának mintegy beteljesedéseként jelent meg a most bemutatott kötete, amelynek a Thália erdélyi napszámosai címet adta.

Elfogyott a levegő

A színészi pályára is szinte véletlenszerűen került Nászta Katalin. Talán a ritka kivételek egyike, aki kislány korában nem arról álmodozott, hogy majd meghódítja a világot jelentő deszkákat. Kamaszkorában legjobb barátnőjével, Albert Júlia későbbi kolozsvári színésznővel még arról vitatkoztak, ki az értékesebb: az író vagy a színész? Katalin az előbbiek mellett kardoskodott, hiszen ők azt írnak, amit akarnak, míg utóbbiak azt mondanak, amit a szájukba adnak.

Bár gyerekkorától írt már verseket, meséket, végül jó nagy kanyarral – elsősorban Albert Júlia hatására –  mégis a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolán kötött ki. A mostani beszélgetésen is bevallotta:

Friss végzősként 1973-ban a sepsiszentgyörgyi színházhoz került, itt lépett fel 16 éven át. Utána következett a nagy váltás, aminek oka ugyanaz volt, mint rengeteg akkori pályatársa esetében is: a rendszer miatt Romániában lassan elfogyott körülöttük a levegő, úgy érezték, itt nincs jövő, és semmi jóra nem várhatnak. A döntést nagyban befolyásolta, hogy időközben elkészített színészinterjúinak a megjelentetése is meghiúsult.

Művészek az örökkévalóságnak

A Thália erdélyi napszámosai című kötetben szereplő beszélgetések 1982–1983-ban készültek.

60 név szerepel a közel 600 oldalas interjúkötetben, négyen közülük úgy, hogy a szerző emlékezik meg róluk. Így aztán szinte teljes képet kapunk a 80-as évek erdélyi színjátszásáról, hiszen a szerző felkereste mind a hat akkor működő magyar nyelvű színház tagjait. Néhány beszélgetést leközölt a Korunk, aztán úgy tűnt, az egész fáradságos munka kárba vész. A kommunista hatalomnak nem tetszett, hogy művészek mondják el gondjaikat-bajaikat, örömeiket, 1990 után pedig Magyarországon nem érdekelt senkit az erdélyi színészi sors.

A szerző így vall az interjúkötet születéséről: „A színész fel szerette volna térképezni azt a tünékeny világot, amit a deszkákra állított játék jelentett, és ami csak addig tartott, amíg a függöny le nem gördült. Emléket akart állítani azoknak, akik önmagukat nem kímélve, tanítottak, neveltek, de mindenképpen komolyan szórakoztatták a közönséget. A műhelytitkokról szóló, faggatózó beszélgetések a színművészet szakmai becsületét vissza- vagy felállítandó szándéka szervezte végül kötetté a munkát.” 

Túlzás nélkül elmondható, hogy Nászta Katalin a Székelyföld után Kolozsváron is bemutatott kötete színháztörténeti jelentőséggel bír.