„A magyarok nem mernek újat játszani” – beszélgetés Gadó Gábor dzsesszgitárossal

 – Több híres zenekarral játszott együtt. Melyik a legmeghatározóbb?
– Majdnem rávágtam, hogy a francia kvartett, de mégis inkább a Dukay Barnabás zeneszerzővel való találkozásom. Ő csodálatos pedagógus, és hihetetlenül jó zenész. Vele több mindent megvalósítottunk, és azt hiszem, ezek sikerültek a legjobban.

– Számos, a korai keresztény zenében fellelhető elemet használ. Hogy lesz ebből aktuális zene?
– A művészet, a zene nem önmagáért van. A zene nem azért születik, mert hangok vannak, hanem van egy világkép, és valójában az megy át a zenébe, tevődik át a hangok nyelvére. Ez egy transzplantáció.  Ezért van a zenémben a sok keresztény elem. Minden kivülről jövő impulzus elindíthatja bennem a zenét,  bármi, egy ritmus az utcán, egy gép nyöszörgése, vagy egy zenész sajátos játéka. Másrészt az irodalom is inspirál.

– A műveiben milyen a kompozíció és az improvizáció aránya?
– Ez korszakonként változik. Van olyan zene, ahol nincs szükség sok improvizációra, inkább írott struktúrák kellenek, azokból jön ki a lényeg. Van olyan zene, ami a végtelen szabadságból születik, abban alig van írott elem. Dukay Barnabással inkább hosszú improvizációkból álló műveket hoztunk létre, és akkor ott valójában két zeneszerző játszott egymással, és gyakorlatilag a kocerteken szereztük a zenét.

– Hogyan dől el, hogy kivel zenél?
– Ha megszületik egy zene, mindig más hangszereket kíván. És természetesen az sem mindegy, ki játszik azon a hangszeren. Írok valamit egy baszszusklarinétra, egy trombitára, egy orgonára, elég idős vagyok ahhoz, hogy nagy legyen az ismeretségi köröm a zenészvilágban, így ki tudom választani, kire van szükség az anyag eljátszásához. Előfordul, hogy megírok egy zenét, majd egy évig koncertekre járok, és végül el tudom dönteni, kivel tudnám legjobban eljátszani azt az anyagot.

– Mennyire tartja fontosnak a tanítást, melyek a tapasztalatai a sepsiszentgyörgyi táborban?
– Közhely, de igaz, hogy a tanítás oda-vissza történik, soha nem egyirányú. Mindig visszahat, mint minden egyéb. Én nem tanítok állandóan, mert másként rendeztem be az életemet. Azonban például a francia kvartettel gyakran konzervatóriumokban oktatunk, tanfolyamokat szervezünk. A sepsiszentgyörgyi táborban nagyon tehetségesek a diákok, de nagyon kevés ismerettel rendelkeznek. Kiderült, hogy nem nagyon van oktatás, és a kevés, ami van, nem elég alapos. Iszonyatos kihagyásokat kellene néhány nap alatt bepótolni, és beindítani az embereknél az önnevelés folyamatát. Ezekben a napokban csak alapösszhangzattani dolgokat tanítunk. A zenében az elmélet maga a gyakorlat, ha nincs elmélet, nincs gyakorlat sem.

– Mitől más különböző országokban a közönsége? Mivel magyarázza, hogy önt Franciaországban jobban elismerik, mint például Magyarországon?
– Magyarországon konzervatív az ízlés, a zenei tradícióból fakad. Nálunk nagyon erős a népzenei hagyomány, a franciáknál például nincs is népzene. Ezért a franciák sokkal szabadabbak, más a zenei gondolkodásuk, az alapérzésük a zenében. A magyaroknál folyton ott van a történelmi eseményekből fakadó kiábrándultság, amit nem lehet kiküszöbölni, bekerült a vérbe, az idegekbe, és a nyitottságot visszahúzza. Ugyanakkor rettenetesen erős a hasonlítani akarás. A művészetre és a dzsesszre vonatkozóan, azt tapasztalom, hogy nincs elég bátorság a magyar zenészekben újat csinálni. Elmerülnek abba, hogy hasonlítani akarnak. A zenészek, akiket fiatal koromban ismertem, teljes lelkesedéssel beszéltek a nagy amerikai zenészekről, most bár keveset játszom magyarokkal, de ha néha összejövünk, olyan, mintha visszazuhannék harminc évet: ugyanazt hallom, ugyanazokért a dolgokért lelkesednek, nem veszik a fáradtságot, hogy valóban új dolgokkal próbálkozzanak. Az igazi művészet nem adja könnyen magát, egy újfajta zenét megközelíteni, megérteni fáradtságos. Az embernek magát kell széttörnie, leépíteni a sok ragaszkodást. A franciák nyíltan, halálos bátorsággal nekimennek mindennek. Persze játszhatunk olyasmit is, amit már előttünk sokan eljátszottak, akárcsak a klasszikus zenében. Nem hiszem, hogy mindenkinek újítani kell. Nem az a fájdalmas, hogy a régi dolgok is mennek, hanem az, hogy közben nem jönnek újítók, akik maradandót alkotnak.

– Melyek a következő tervei?
– Én megpróbálok tervek nélkül élni, viszont nagyon jó francia és német menedzserem van. Ők támogatják a munkámat. Három dologra készülök. A belga Laurent Blondiau trombitással lesz közös projektünk, majd Aki Takase japán zongoristával koncertek és lemezfelvétel, ezt követően pedig a francia kvartett két másik tagjával és Dave Liebman amerikai szaxofonossal közös koncertek és lemez.