A Siculicidium utóélete – Kettős vándorkiállítás nyílt Csíkban

„Negyed évezrede a múzeumnak otthont adó várban még az elnyomó Habsburg Birodalom katonái állomásoztak, akik 1764. január 7-én hajnalban rátörtek a Madéfalván tanácskozó székelyekre, sőt a székely szabadságjogokért síkra szálló néhány székely vezető akkoriban itt is raboskodott. Egyfajta jóvátételnek tekinthető, hogy időközben a békésebb rendeltetést kapott építményben most, így emlékezhetünk rájuk” – mutatott rá Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója.

Tulajdonképpen vándorkiállítást fogad a Csíki Székely Múzeum, ugyanis a Siculicidium Emlékév alkalmából Sógor Csaba európai parlamenti képviselő közreműködésével jutott el a madéfalvi Fészek Tájházba az Emelt fővel: Bukovinai székelyek Magyarországon 1941-2011 című vándorkiállítás, amelyet ott kiegészítettek – Daczó Katalin újságíró és Máthé Klára műépítész közreműködésével – a madéfalvi emlékmű történetéről készített tárlattal.

Sógor Csaba úgy fogalmazott, nekünk magyaroknak általában van egy furcsa vonásunk: mintha a vereségekre jobban emlékeznénk, mint a győzelmekre. Ottlik Géza írónak a mohácsi vész 400. évfordulója tiszteletére lejegyzett gondolataiból idézett: „Fura dolognak látszik talán vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmet ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg.

A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.”

A bukovinai székelyek történetét bemutató tárlatot Szőts Zoltán, a bonyhádi Völgységi Múzeum vezetője ismertette. Mint mondta, jól illeszkedik e székely népcsoport sikertörténete az Ottlik Géza által elmondottakhoz. A madéfalvi veszedelem következtében Moldvába menekült székelyeknek gróf Hadik András eszközölt ki az osztrák uralkodónál kegyelmet, aki saját birtokán – az előzőleg elnéptelenedett – Bukovinában telepítette le őket.

A székelyek hálából jótevőjükről nevezték el Hadikfalvát és Andrásfalvát, a néhány száz telepes másfél évszázad alatt több ezres lélekszámú közösséget hozott létre. 1883-ban – ahogy e népességmozgást nevezni szokták – kirajzottak, az Al-Duna mellé úgy négyezren, a következő évtizedben pedig közel háromezren települtek Erdélybe.

A második világháború elején a megmaradt bukovinai székelyeket a magyar kormány Vajdaságba telepítette, ahonnan 1944 őszén menekülniük kellett. A háborús telet a Dunántúlon vészelték át, ahonnan 1945-ben 13 ezrüket telepítették őket a mostani hazájukba: Tolna és Baranya megyébe.
Az osztrák elnyomás miatt a székelyek sokáig nem róhatták le méltóképpen tiszteletüket az 1764-ben elhullt áldozataik madéfalvi közös sírjánál, de 1891-ben elindulhatott egy kezdeményezés, hogy emlékművet állítsanak e helyre.

Tamás József építészmérnök ingyen készítette el az emlékmű terveit, melyeket 1895 januárjában hagytak jóvá. Az alapkövet 1898. május 10-én tették le, abban az évben fel is épült az emlékoszlop Szász István építész kivitelezésével, sőt 1898 decemberére a turulmadár is felkerült a csúcsára, melyet Köllő Miklós gyergyócsomafalvi születésű szobrász mintázott és készített ingyen. Az osztrák hatalom viszont sokáig akadályozta az emlékmű felavatását, melyet csak 1905. október 8-án szervezhettek meg. A kiállítás március végéig látogatható.

Szőcs Lóránt