A műgond és a piros gomb

A kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium színjátszó csoportja azonban kellemes meglepetést szerzett, így az első találkozás a darabbal igazi reveláció lehetett. Tulajdonképpen már a darabválasztás is kellemes meglepetés volt, hiszen nem tapasztalhatjuk gyakran, hogy egy egyházi iskola diákjai olyan színdarabot adnak elő, amely – mivel a „magyar valóságot” ábrázolja – nem mentes a trágár szövegektől, és ez már a színjátszó kör vezetőjének, Solymosi Zsoltnak a bátorságát dicséri, aki vállalta a kockázatot, és akinek volt bátorsága és szeme meglátni a néhol trágár szöveg mögött a sokrétű tartalmat. Mert Háy darabja annyira pontosan megszerkesztett, arányos és őszinte, hogy közben – elsőre – egyszerűnek tűnik, és azt hiszem, ezen kell igazán keményen dolgozni, ez a műgond.

Történik mindez valahol egy magyarországi – vagy akár romániai – kisvárosban, ahol, más munkalehetőség nem lévén, a férfiak a kőfejtőben dolgoznak. A kőfejtő pedig „a németé”, mivel „csak neki van pénze”. A főszereplő, Géza, egy „csökkent szellemi képességű, autisztikus férfi”, váratlanul munkát kap a kőfejtőben, ő lesz a „kőnéző”, azaz „az isten”, aki naphosszat a követ szállító futószalagot figyeli egy kimustrált buszvezető ülésről, hogy ha esetleg baleset történik, megnyomhassa a távirányítón a piros gombot, leállítva a szalagot. (Mert „a német” csak így tudja kivasalni a biztosítótól a pénzt, amennyiben baleset történik.) Baleset azonban nem történik, így Géza gyerek egyre inkább úgy érzi, hogy fölösleges, hogy hiába ő a kőfejtő istene, ha sohasem nyomhatja meg a piros gombot. És így tovább.

Az előadást a rendezői szakon végzett Kocsit Tünde és a már említett Solymosi Zsolt vitte színre, és a szerény feltételek ellenére igen jó munkát végeztek: a különböző helyszínek – a bolt, a kocsma, a kőfejtő, Géza otthona és az utca egymás mellett vannak berendezve a kollégium dísztermében, az éppen „aktív” helyszínre pedig reflektorok fénye irányítja a figyelmet. Ettől az előadás egy hosszú snittekből álló filmre emlékeztet, nekem Jim Jarmusch jutott eszembe, gondoljunk csak az amerikai mester nagyszerű Szellemkutya című filmjére, vagy a zseniális Halott emberre, amelyekben a jelenetek végén a kép lassan sötétül el, mielőtt következne egy újabb jelenetsor, amely kicsit olyan érzést kelt, mintha a néző maga is része lenne a történetnek, csak folyamatosan elájulna közben. Nos A Gézagyerek megtekintése közben azért nem ájulunk el, de ha utólag végiggondoljuk a történteket, egyre inkább az az érzésünk, hogy az első látásra egyszerűnek tűnő darab megtelik tartalommal. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, tudniillik kelet-európai, ráadásul magyar tartalommal (vö.: sírva mulatás). És innen tudjuk, hogy jó a darab, mert el kell rajta gondolkodni, mert az egyszerűsége csak látszat (vö.: műgond).
A fiatal szereplők lelkesen alakítanak, időnként még azt is elfelejtjük, hogy amatőr színészekről van szó, Polacsek Péter remekül alakítja a címszerepet, Fóris-Ferenczi Johanna – aki nemrég elsőként jutott be a kolozsvári színi egyetemre – meghatóan formázza meg Rózsika nénit, Géza anyját, de az alkoholista munkásokat, Banda Lajost és Herda Pityut alakító Kiss Dávid és Simon Csaba is kitettek magukért. Ahogy az előadás utáni beszélgetésen Solymosi Zsolt is rámutat, a szereplők gyakran csak egy lépésre vannak az igazságtól, de valahogy mindig elsiklanak a lényeg mellett.

Az előadás nyíltan megkérdezi: „Hogy a faszba van ez a világ?”, a választ azonban már nem mondja ki ennyire nyíltan, de azért sejteni lehet. Végül csak az a kérdés marad, hogy Isten megnyomja-e a piros gombot, ha valami hiba történik. Lehet, hogy nem.

A Gézagyerek – János Zsigmond Unitárius Kollégium színjátszó műhelye, Kolozsvár, 2011. Szerző: Háy János. Rendezők: Kocsis Tünde, Solymosi Zsolt. Szereplők: Polacsek Péter, Fóris-Ferenczi Johanna, Kiss Dávid, Simon Csaba, Szabó Tamás, Tófalvi Dávid, Nyitrai Zsolt, Péntek Borbála, Sándor Zsuzsa, Kolozsvári Alida, Szabó Gergő