A költő székely egypercesei

– Irodalmi pályafutását versekkel kezdte. A lírától hogyan jutott el a székely egypercesekig?

– Az első humoros történet úgymond megrendelésre született öt-hat évvel ezelőtt. A magyarországi Művészetek Völgyébe kaptam meghívást, ahol a szervezők kérésére verseket készültem felolvasni, legalábbis amikor Kolozsváron a vonatra felültem, még úgy volt. Már a határon túl jártam, amikor értesítettek, hogy a program annyiban módosult, hogy a versek mellett a humor is szerepet kap az est folyamán, és abban is számítanak rám. Bajban voltam, mert akkoriban én ilyen típusú szövegeket egyáltalán nem írtam. Mire a helyszínre értem azonban, a probléma szinte magától megoldódott. Történt ugyanis, hogy a vonatfülkében négy jó humorú székelyföldi vendégmunkás is utazott, és egy idő után figyelni kezdtem a beszélgetésükre. A beszélgetés tárgya nagyjából az volt, hogy mit láttak, mi történt velük Magyarországon, és amikor otthon a faluban mindezt elmesélték, mit mondtak a szomszédok és a családtagok. Amikor ők Budapesten leszálltak a vonatról, nekem már csak annyi dolgom volt, hogy leírjam a hallottakat. A rövid kis történet nagy sikert aratott, és akkor tudatosodott bennem, hogy én is rengeteg ilyen történetet tudok, de kitalálnom sem túl nehéz. Azt hiszem, valahogy így kezdődött a Sanyi bá története.

– A kötetben a nyelvezet alakítja a történetet, vagy éppen fordítva? Beszél-e így élő székely? Mennyi a fikció ezekben a történetekben és mennyi a gyűjtőmunka eredménye?

– Kétségtelen, hogy ezekben a történetekben a nyelvezet a humor egyik legfontosabb forrása. Hogy beszél-e így élő székely, arról győződjék meg az olvasó maga. Terepnek ajánlom a Székelyföld bármelyik falusi kocsmáját, mondjuk úgy este nyolc és tíz között. Természetesen ilyen helyeken nagyon ritkán hallani kész, kerek történeteket, amit úgy, ahogy van, meg lehet írni. Az esetek kilencven százalékában csupán mondatok vannak, szófordulatok, ezeket kell történetté, kerek egésszé alakítani. És mivel főállásban nem „vendéglátó-ipari bútorfényesítő” lennék, a legtöbbet magamnak kell kitalálnom.

– Hogy fogadták a Sanyi bát a székely és a nem székely olvasók? Például a Múzsák, trágyás szekérrel című előző kötetének olvasói fogékonyak-e a székely életbölcsességekre? Egybeesik-e az irodalomkritikusok és az olvasók ítélete?

– A könyv megjelenése előtt is rengeteg helyen olvastam fel belőle, mind Magyarországon, mind itthon, és eddig kivétel nélkül mindenütt értették és szerették. Negatív fogadtatásban szinte nem is volt részem az anyag kapcsán, hacsak nem sorolom ide az egyik internetes irodalmi folyóirat néhány olvasójának hozzászólását, amelyben tulajdonképpen a székely nyelvjárás létezését kérdőjelezik meg. Az ilyen szoba-hőmérsékletű intelligenciával megáldottakkal azonban nem tudok mit kezdeni. Szerintem a jó humorra mindenkinek mindig szüksége van, pont úgy az élet sója, mint a szerelem. Segít elviselni a hétköznapokat, szükség van rá, hogy megőrizzük a józan eszünket, regenerál, gyógyít. Az olvasók egyébként már véleményt mondtak a Sanyi báról, mégpedig úgy, hogy elmentek a könyves üzletekbe és megvették az összest. Már folyamatban van az utánnyomás, a hónap végétől ismét kapható lesz. A kritikusok véleménye még várat magára, de ez nem is csoda, hiszen csupán néhány hete jelent meg a könyv.

– Miért tartja fontosnak egy költő, hogy az elefántcsonttoronyból kilépve „nyeletlenkedjen”?

– Ha valaki figyelmesen olvassa, hallgatja ezeket a történeteket, rá fog jönni, hogy több van bennük a puszta humornál. De ha csak a nevettetés részét nézzük is, azt szoktam mondani, hogy a székely humor az amerikai komédiákhoz képest akadémiai színvonalú. Lehet, hogy velem van a baj, de azon, hogy valaki pofákat vág, vagy az alfelét mutogatja, nem igazán tudok kacagni. Szeretem ezt a nyelvjárást, szeretem ezeket a történeteket. Szeretem, hogy olyan szavak, kifejezések vannak benne, amelyeket bár értünk, mert hallottuk nagyszüleinktől, ismerőseinktől, de a mindennapi kommunikációnkban már nem vagy csak nagyon ritkán használunk. Sajnos azt gondolom, hogy ezek a szavak, kifejezések tíz, húsz éven belül teljesen kivesznek az emlékezetből, és kár értük, mert ugyanúgy kultúránk része, mint minden más, amire büszkék vagyunk vagy lehetünk. Sajnos ezzel megint mi leszünk szegényebbek.

– Két kötetet is tervez, verset és prózát is ír párhuzamosan. Hogyan lehet egyik műnemről a másikra átváltani?

– Senkit nem ismerek, aki minden nap tudna verset írni, én legalábbis nem tudok. Ezeket a köztes időket kitöltendő a legtöbb költő például fordítással is foglalkozik. Én vicces történeteket írok.