A halál rítusa a népi kultúrában

A néprajzkutató negyvenéves, főként Csíkszentdomokoson végzett gyűjtőmunkájának egyik szeletét mutatta be. A magyar kultúrában a nagy sorsfordulók, a születés, házasodás mellett helye van a halál rítusának is – hangzott el az előadáson.

„A népi kultúrában a halál tagadása az életnek, a harmadik sorsforduló, mintegy átmenet a társadalmi létből a társadalmi nemlétbe. Olyan tényállása az emberi létnek, amit utoljára következik be, társa és ellenpólusa az első sorsfordulónak, a születésnek” – nyújtott leegyszerűsített meghatározást előadása témájáról Balázs Lajos. Mint kifejtette, a temető valósítja meg a falu kettéosztottságát, hiszen van egy településen belül élő és egy halott falu, a kettő között pedig szimmetriának kell lennie. Ahol felborul az egyensúly, arról „beszél” a temető, jelzi, hogy a közösség veszélyben van.

Angyalok kara helyett komák közösségébe

A népi kultúrában szomszédok között élt az ember, és szomszédok szorítanak neki helyet végső lakása számára. „A parasztember nem képes arra, hogy az odaát fogalmán valami számára ismeretlent értsen. Az angyalok kara, Szent Péter a kulcsokkal, a mennyország nehezen fér bele képzeletébe, inkább arra gondol, hogy korábban eltávozott rokonaival, szomszédaival kerül újra egy társaságba. A halál szinonimájaként használják azt a kifejezést is, hogy megtért az őseihez: nem idegen társaság tehát, és ez megnyugtató a még élő ember számára” – mondta a néprajzkutató, aki ebben látja a népi teológia lényegét.

„Minden sorsforduló előbb mentális, lélektani szinten jelentkezik, tehát van egy láthatatlan valósága. Ez a valóság is része a népi kultúrának. A paraszti társadalomban a láthatatlan valóság ideje a 60–70 esztendős korra, pontosabban az álmatlan éjszakákra tehető” – fejtette ki Balázs Lajos. Kitért arra is, hogy a halál nem más, mint utazás, elmenetel az életből, elbúcsúzás a hozzátartozóktól, elválás önmagunktól is: erről szól a megkerítés katartikus rítusa. A Csíkszentdomokoson élő szokásról a néprajzkutató úgy tartja, a honfoglalás, sőt a kereszténység előtti korból maradt meg, és mivel nem találta analóg párját a magyar népi kultúrában, úgy gondolja, egy itt letelepedett törzs hagyatékáról van szó.

„Amikor az ember még nem halott, de már nem is él, hívják az asszonyt. Majdnem minden 3-4 utcában van ennek szakértője, aki szentelt gyertyát gyújt és a fejtől indulva körbejárja a testet. Amíg a fejig újra visszaér, három Miatyánkot, három Üdvözlégyet és három Hiszekegyet mond el a megkerítő, lassan az égő gyertyával körbejárja, körberajzolja a testet, és amikor a fejhez visszaér, akkor mondja: „menj ki én lelkem a testből, fogadjon az Úr Jézus a karjai közé, szabadítson meg a sátántól, hogy ne hághasson meg” – mondta el a kutató.

Az egyetemes gondolkodásban a kör és a láng azok az eszközök, amivel védelmet biztosítunk valami ellenében: a körön kívül rekeszteni a rosszat. „Ezért járnak húsvétkor határt kerülni, hogy a csapásoktól megvédjék a termést. Itt a lelket kell megvédeni, és ezzel, mintegy védelmi burokban indul a lélek a túlvilág felé” – mondta a kutató, aki szerint ez a rítus azt bizonyíthatja, hogy az embert két részletben temették: külön a lelkét és külön a testét.

Aki odaát is csak önmagára támaszkodhat

Szintén Csíkszentdomokoson rögzített egy szokást Balázs Lajos, a gyertyapálcák szerepét. Az ezzel megbízott a temetésre két pálcát készít, héjától megtisztítja a faágakat, 1–1,2 méteres hoszszúra vágja. Ez kerül a koporsóba, a test mellé, vagy a gödörbe, a koporsó mellé. Ezzel a két pálcával indul el a lélek a Jordán vize felé, mert a Jordán vizén túl van az ígéret földje. Át kell menni a folyón, hogy a lélek révbe juthasson, és a lélek elindul az itthoni két pálcával.

„Tessék meglátni ebben a paraszt ember pragmatizmusát: tudja, az elhunyt odaát is csak önmagára támaszkodhat és nem is fogadna el segítséget. Így nem helyeznek pénzt a koporsóba, hogy a ladikost megfizesse a halott lelke, hanem rózsafüzért tesznek az asszony kezébe jelképként, hogy leimádkozta az átkelés jogát” – fejtette ki Balázs Lajos.