Politikai kétszínűség, Sargentini-jelentés a neved

Adatvédelem és a magánélet védelme

A magánélet védelme, és az adatvédelem fejezetcím alatt két pontban fogalmazódik meg a vád Magyarország ellen, miszerint az ehhez a területhez kapcsolódó törvénykezési gyakorlat olyan súlyos antidemokratikus normákat tartalmaz, hogy szívszélhűdést lehet kapni tőle. A Sargentini-jelentés 21. pontjában kerül szóba a Szabó és Vissy kontra Magyarország per. Amint az közismert, Szabó Máté Dániel (jelenleg a Társaság a Szabadságjogokért jogásza) és Vissy Beatrix ügyvédek azért panaszolták be a magyar államot Strasbourgban, mert a különböző terrorelhárító szervek, kiemelt hangsúlyt tulajdonítva a Terrorelhárítási Központnak (TEK), engedély nélkül titokban átvizsgálhatnak lakásokat, elolvashatnak emaileket és lehallgathatnak telefonokat.

Sem Szabó, sem Vissy nem tudott konkrét példákat említeni, hogy ez megtörtént volna, ugyanakkor arra hivatkoztak, hogy a 2012-es rendőri törvényből következik, hogy bírói kontroll nélkül gyakorlatilag bárki megfigyelés alá kerülhet Magyarországon. A bíróság végül megítélt ugyan 1000 (ezer) eurós kártérítést a két ügyvédnek, ám a hosszú és alapos indoklásból kiderül ( link itt ), hogy korántsem olyan egyszerű a helyzet a terrorellenes megfigyelésnek jogi hátteret biztosító törvénykezések terén, és nemcsak Magyarországon akadnak ebből különböző jogi természetű problémák, elég, ha csak az amerikai gyakorlatra hivatkozunk.

A Szabó és Vissy kontra Magyarország per tárgya viszont alig illeszthető bele a magánélethez fűződő alapvető jog megsértésének kategóriájába (lévén nem is történt ilyen jellegű cselekmény), inkább egy olyan eset, amikor a szakszolgálatok mindennapi gyakorlata és a jogállamiságból adódó kötelezettségek ütközésbe kerülnek. A jogalkotó (a magyar kormány) ezt próbálta feloldani, ahogy azt a strasbourgi bíróság is megállapította: sem Szabó, sem Vissy esetében nem mondható ki, hogy áldozatai ennek a törvénynek – ugyanakkor az elvi lehetősége fennáll annak, hogy azzá váljanak. Kicsit fura, de akár elfogadható álláspont egy jogi megközelítésről szóló vitában, ám messze, de messze nem a jogállamiságot bénító, azt akadályozó törvényről beszélünk.

A titkosszolgálati megfigyelések és egyéb tevékenységek több európai országban is jogi természetű viták tárgya, akárcsak az Egyesült Államokban. Példaként említhetjük Németországot, ahol a titkosszolgálat mintegy 50 német, külföldön dolgozó újságírót figyelt meg törvénytelenül ( link ), majd a kirobbanó botrányt olyan jogállami eszközökkel oldották meg, hogy törvényt alkottak arra nézve, hogy ezt most már legálisan is megtehessék, a német alkotmányvédelmi hivatal pedig már gyerekeket is törvényesen megfigyelhet, lehallgathat és – figyelem! – kihallgathat. ( cikk )

A romániai lehallgatások nem aggasztják Brüsszelt

Amennyiben Ön, kedves olvasó, azon töprengene, hogy az EP, az emberjogi bíróság, esetleg Sargentini asszony megpróbált volna Németország ellen fegyelmi eljárást indítani, akkor ne tegye, ugyanis a válasz roppant egyszerű: nem. Ahogy az adatvédelemhez és a magánélethez fűződő jog akkor sem érdekelte különösebben az európai demokratákat, amikor kiderült, hogy Romániában a titkosszolgálatok majd minden politikust lehallgatnak, köztük az államfő telefonbeszélgetéseit is. (cikk) Románia esetében pedig nem arról beszélünk, hogy terrorizmussal gyanúsítható egyéneket, korrupcióval gyanúsítható politikusokat hallgatnak le különösebb jogi háttér nélkül, hanem arról, hogy az utóbbi 12 évben mintegy hatmillió román állampolgárt figyeltek meg, hallgattak le stb. (cikk) A hatmillió román állampolgár a 20 milliós Románia lakosságának 30 százaléka, ha a csecsemőket és aggastyánokat nem számoljuk, akkor kijelenthetjük, hogy legalább az ország felét lehallgatták – kíváncsian várom az ezzel kapcsolatos európai aggódást, ha már a Sargentini-jelentés következő pontja (26) épp arról szól, hogy Magyarország lehetővé teszi a tömeges lehallgatást.

A Szabó-Vissy vs. Magyarország-pernek van azonban egy érdekessége: az a Majtényi László ügyvéd látja el a felperesek védelmét, aki a Soros Alapítvány által 2003-ban létrehozott Eötvös Károly Közpolitikai Intézet alapító elnöke, akit Sólyom László – őt már a cikk első részéből is alaposan ismerhetjük – és Gyurcsány Ferenc közös jelöltje az Országos Rádió és Televízió Testület élére, valamint 2017-ben a baloldal (olyan népszerű értelmiségiekkel és politikusokkal, mint Gyurcsány Ferenc, Heller Ágnes stb.) őt jelölné az államfői székbe. (link)

Az egyenlő bánásmódhoz való jog fejezet alatt olyan vádakkal kell szembesülnünk, amit elsőre nem is igazán tudunk hova tenni: a család intézményét túl erősen védi a magyar jog – állapítja meg az ENSZ nők elleni diszkriminációval foglalkozó munkacsoportja (39. pont) Egész pontosan: „munkacsoport a jelentésében kiemelte, hogy a konzervatív családformát, amelynek védelmét a nemzet fennmaradása érdekében kifejtett létfontosságú hatása miatt garantálták, nem szabad ellentétbe állítani a nők politikai, gazdasági és szociális jogaival, valamint társadalmi szerepvállalásának növelésével.” Csakhogy: a magyar jog sehol, és semmiben sem korlátozza a nők jogait, viszont „az új tankönyvek még mindig tartalmaznak nemi sztereotípiákat, a nőket elsősorban anyaként és feleségként (...) ábrázolják” – ami nem tudom, hogy uniós követelmény lenne, vagy nemzeti hatáskör, de azt hiszem, hogy a magyar lakosság 99 százalékát egyáltalán nem zavarja mindez.

Ugyanakkor a kérdés megfordítható: a magyar kormánynak elő kéne írnia, hogy a tankönyvek a – nőket, khm, miként is – ábrázolják? Esetleg az Unió akarja ezen nyomásgyakorlás által kötelezővé tenni, hogy melegek, transzneműek stb. szerepeljenek a tankönyvekben, amikor a magyar lakosság erre nem vevő. Az ilyen attitűdöt, amikor erőszakkal, csellel akarnak kötelezővé tenni véleményeket, nem szokták diktatúrának hívni Nyugaton?

Az EBESZ Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Hivatalának részleges választási megfigyelő missziója pedig azt rótta fel a magyar kormánynak, hogy a „nők továbbra is alulreprezentáltak a politikai életben, és nincsenek jogi követelmények a nemek közötti egyenlőség előmozdítására a választási környezetben”. Amit elég fura lenne számon kérni azon a kormányon, amelyet minden egyes esetben diktatúraépítéssel vádolnak meg, ha megpróbál valamiféle olyan jogi környezetet teremteni, amely a választásokat befolyásolja. Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága pedig amiatt aggódik egy sort, hogy a „patriarchális sztereotípiákon alapuló attitűdök a nők társadalmi szerepét illetően” továbbra is fennállnak – mintha a kormány attitűdöket gyártana és osztana a lakosságnak – és „erőszakos cselekmények, negatív sztereotípiák és előítéletek sújtják a leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű személyeket, különösen a foglalkoztatásban és az oktatásban.”

Igazán jó lenne tudni, hogy honnan tájékozódott Sargentini asszony, és az ENSZ vonatkozó bizottsága, elképzelhető, hogy – mint annyiszor a nyugatiak esetében – összetévesztették Budapestet Bukaresttel. Romániában ugyanis mai napig nem házasodhatnak a melegek, az élettársi viszony jogi fogalma nem ismert, és a kormány épp most készül arra, hogy a hagyományos családmodellt népszavazáson védje meg, a melegellenes hangulatkeltésbe nálunk nemcsak a kormány (a magyar kormány nem vádolható ilyen téren hangulatkeltéssel, egyezzünk meg ebben!), hanem az államapparátus minden szintjét átfonó ortodox egyház is lelkesen beszállt, a melegek ellen valóban történnek erőszakos cselekmények, atrocitások, de ez ugye nem szúrja senkinek sem a szemét a demokraták közül.

Hazugságözön a magyarországi kisebbségekről

Hét pontban (a 43.-tól az 50-ig) foglalkozik a Sargentini-jelentés a magyarországi kisebbségek helyzetével, már a fejezetcímben is kiemelve, hogy leginkább a cigány és zsidó kisebbség helyzete az, amire kiemelt figyelmet fordít. Nem akarok túl cinikus lenni, de azért kibújik belőlem az a kérdés, hogy a vendek (magyarországi szlovének – szerk. megj.) már figyelmet sem érdemelnek? Esetleg a Békés megyei románok?

A Sargentini-jelentés kisebbségekkel foglalkozó fejezete a legdurvább hazugságözön, amivel az uniós politika szintjén az utóbbi húsz esztendőben találkozhattunk. Már a nyitás sem egyszerű, ugyanis azt veti a kormány szemére, hogy „aggasztónak tartja a rasszizmussal és az intoleranciával kapcsolatos magyarországi helyzet romlását, amelyen belül a cigányellenesség az intolerancia legkirívóbb formája, amiről a romákkal szembeni különösen durva, akár erőszakos cselekmények, félkatonai szervezetek felvonulásai, valamint a romák lakta falvakban tartott őrjáratai is tanúskodnak.”

Mikori is az Európa Tanács emberi jogi biztosának ezen jelentése, amelyre Sargentini hivatkozik? 2014. december 16-án teszik közzé, amikor Magyarország már rég túl van a gárdisták őrjáratain, amelyek a Gyurcsány-rezsim alatt indultak el, váltak megszokottá és nőtték ki magukat paramilitáris jellegű mozgalommá. Az Orbán-kormány vezette be végül az „egyenruhás bűnözés” fogalmát, amely 3 év börtönbüntetést helyezett kilátásba a gárdisták számára, így végül sikerült megfékezni, sőt, gyakorlatilag teljesen felszámolni a gárdisták őrjáratait.

Nem tér ki arra a jelentés, hogy Romániában (Nagybányán) a polgármester falat épített a cigánygettó elé, hogy azok ne szúrják a szomszédban lakók szemét, nem említi Patarétet, viszont megemlíti Gyöngyöspatát (még az Orbán-kormány első éveiben történt eseményt, amikor magyar-cigány konfliktus robbant ki egy faluban), mint olyan esetet, ahol csak cigányokat ítéltek el (ami tényszerűen nem igaz). A Gyöngyöspatát, mint extrém kisebbségellenes példát megemlítő jelentés azonban nem tér ki a legfontosabb részletekre: a konfliktus azért robbant ki, mert egy helyi, idős nem roma falusi házát a szomszédos, és – állítólag – többször büntetett cigány család akarta megvenni, potom pénzért, amire az öreg nem volt hajlandó ráállni, ezért különböző módon zsarolták, fenyegették – mígnem az idős úr öngyilkos lett.

A konfliktusba aztán beszállt az akkoriban a balhét még lámpással kereső Jobbik és a Magyar Gárda, valamint a Betyársereg – ez utóbbi szervezetek tagjai pedig gyakran igazoltatták is a cigányokat. (Mivel egyenruhát viseltek, nehéz volt őket megkülönböztetni a hatóságoktól, a cigányok készségesen adták át irataikat – erre hivatkozva fogadta el később az Országgyűlés az „egyenruhás bűnözés”-re vonatkozó jogszabályt!)

Ebbe a minden irányból barázdált és mély feszültségekkel és komoly sérelmekkel teli közösségbe csöppent be az a Richard Field amerikai üzletember, aki korábban az LMP támogatójaként is feltűnt, manapság pedig ellenzéki sajtótermékek finanszírozásával foglalkozik, mert a diktatúrákban általában ezt szokták tenni az elnyomottak. Richard Fielddel kapcsolatosan már akkoriban is szárnyra keltek olyan hírek, miszerint titkosszolgálati háttérrel kívánja lejáratni Magyarországot, a gyanú nem is alaptalan, hisz volt már rá példa – lásd Meciar Szlovákiája –, hogyan próbálta meggátolni Magyarország NATO-csatlakozását. Akárhogy is, Field úr milliókat költött arra, hogy az elnyomott sajtó képviselőinek jelenlétében Budapestre vigye Gyöngyöspata cigány asszonyait és gyermekeit, hogy így óvja őket a „náci veszélytől”.(cikk) S íme, így került be Gyöngyöspata a világ híreibe, mint azon Magyarország kis községe, ahol a „nácikok” bakancs csattogása alig tudja elnyomni a kivégzett cigányok halálhörgését. Hogy ebből semmi sem igaz, és ami igaz, az sem úgy? Nos, Sargentinit ez nem érdekelte, ahogy a roma probléma kapcsán meg sem említette, hogy a cigánygyilkosságok elkövetőit az Orbán-kormány idején ítélték el, valamint azt sem, hogy a Gyurcsány-rezsim által irányított titkosszolgálat alaposan vádolható azzal, hogy tudott a cigánygyilkosságok elkövetőiről, valamint hagyta megtörténni a bűncselekményeket – politikai megrendelésre – ami szintén nem lenne példa nélküli, hisz a titkosszolgálat korábbi vezetője a körözés alatt álló Portik Tamás bűnözővel randizgatott, hogy az akkor még ellenzékben levő Fidesz képviselőnek lejáratási módszertanáról egyeztessenek. Viszont, a Sargentini-jelentés alapján azt kell mondanunk, hogy azok voltak a boldogságos paradicsomi állapotok, amikor Magyarországon a demokrácia nem volt veszélyben, és szorgos proletárok zavartalanul építhették a jogállamot.

Amit a Sargentini-jelentés elfelejt megemlíteni, az az, hogy Magyarországon a törvények mindenféle diszkriminációt tiltanak, a zsidók és a cigányok ellenit is, a magyarországi szélsőjobb pedig pont emiatt támadja Orbán Viktort és kormányát, elég csak a Kuruc.info kommentvilágába belepillantani! Nem említi a magyar kisebbséget sértő román intézkedések tömkelegét, a Benes-dekrétumok mintha nem is léteznének, a katalánokat pedig nem is verte véresre a spanyol állam, hogy aztán mindenféle antidemokratikus eszközzel blokkolja küzdelmüket, nem riadva vissza attól sem, hogy börtönbe vesse a katalán mozgalom politikai vezetőit. Szóval, Magyarország a kisebbségek rémálma, kár, hogy ezzel a rémálommal mintegy másfél millió magyar simán kiegyezne itt Erdélyben, de gyanítom, hogy a cigányoknak sem lenne ellenére a magyarországi rendszer és életszínvonal.

A jelentés a 61. ponttól a 70-ig tartó vádpontokban foglalkozik a migrációval, és Magyarország migrációval kapcsolatos politikájával, azonban semmi olyasmi nem kerül elő, ami jogállammal ellentétes lenne, a dokumentumnak ebből a részéből erőteljesen láthatóvá válik, hogy politikai manifesztumról és nem jogi eljárásról beszélünk. Aggódnak a menekültügyi törvény 2015-ös gyors módosítása miatt, elfeledve azt, hogy Magyarországnak akkor kellett szembenéznie igazán a migrációval, hirtelen mintegy félmillió ember sétált át Magyarországon mindenféle okmány nélkül. A migránsok kötelező áthelyezéséről szóló uniós tanácsi határozatot korábban Szlovákia és Magyarország megtámadta, ám ezt az uniós szervek elutasították. Ennek a határozatnak viszont Magyarország nem tett eleget, így 2017. december 7-én a Bizottság úgy határozott, hogy a Cseh Köztársaság, Magyarország és Lengyelország ügyét az Európai Unió Bírósága elé utalja az áthelyezésre vonatkozó jogi kötelezettségeik be nem tartása miatt – ez egy jogi természetű vita, viszont szintén messze áll a jogállami normák lábbal tiprásától. Végül a 70. pontban vetik Magyarország szemére azt, hogy tranzitzónákban szállásolják el a menedékkérőket, amíg a menedékkérelmüket elbírálják.

A migrációhoz kapcsolódó politikai lépések, amelyek végül különböző jogszabályok megszületését vonják maguk után, évek óta vita tárgya Magyarország és az Európai Unó, valamint a Visegrádi Négyek és az Unió között. Fölöttébb aljas, hogy úgy mondjam, unfair mindezeket vádponttá alakítani, és Magyarország szemére hányni. Lévén, hogy ezek alkotják a magyar kormány és az Unió közötti konfliktus lényegi részét, aligha vádolható azzal Magyarország vezetése, hogy mindezt titokban tette volna, hisz épp ezekről szóltak az elmúlt évek híradásai.

Felcser V. Örs

A szerző blogger, a Nethuszár munkatársa