Autonómia a szegénység ellen

Hosszú folyamat vezetett el addig, hogy önök, dél-tiroliak egy autonóm tartomány lakóinak mondhatják magukat. Melyek voltak az önrendelkezéshez vezető út stációi?

Tirolt, amely korábban az Osztrák– Magyar Monarchiához, ezen belül Ausztriához tartozott, az első világháborút lezáró békeszerződések juttatták Olaszországnak. Az olasz politika arra törekedett, hogy megváltoztassa az etnikai arányokat a többségében német anyanyelvűek által lakott régióban. Az osztrák tiltakozások évtizedei és a második világháború után a két ország külügyminiszterei 1946. szeptember 5-én aláírták Dél-Tirolról a Gruber–De Gasperi Egyezményt, amely szavatolta a német kisebbség számára a törvényhozói és végrehajtói autonómiát Bozen (Bolzano) tartományra. Az olaszok azonban úgy kerülték ki ennek végrehajtását, hogy Bozent egyesítették az olasz nyelvű Trentino tartománnyal. Az így létrejött Trentino-Alto Adige tartomány ugyan szintén autonómiát kapott, az etnikai arányok viszont az egyesítéssel úgy megváltoztak, hogy az egyezmény gyakorlatilag értelmét vesztette. Ezután még több évtizedig folyt a Dél-Tirol-vita, mert a régió kisebbségi lakói és Ausztria nem nyugodtak bele az olaszok teremtette helyzetbe. Ausztria Dél-Tirol ügyében többször az ENSZ közgyűléséhez fordult panasszal. A nyomás alatt az olasz parlament végül 1971. november 10-én szavazta meg a valódi kisebbségi területi autonómiát megteremtő autonómiastatútumot.

Az autonómia hívei az erőszakos eszközöktől sem riadtak vissza. Bozen mellett magas feszültségű vezetékeket robbantottak fel, és a robbantások áldozatokat is követeltek. Milyen lélektani hatásai voltak a dél-tiroli merényleteknek az olasz és a nemzetközi politikára?

A dél-tiroliak alapvetően elítélik az erőszakot, így nyilván nem a robbantásokkal kívánták elérni a céljukat. Az akciók egyébként 1961-ben történtek, és nem személyekre, hanem tárgyakra irányultak, ezt mindenki tudja. Az autonómiához vezető út leglényegesebb része természetesen a többszakaszos tárgyalási folyamat volt. Ahhoz azonban nem fér kétség, hogy a ’61-es robbantásokat követően a dél-tiroli kérdés végre nemzetközi síkra terelődött. Könnyen meglehet, enélkül semmit nem értünk volna el. Egyébként erről a mai napig folyik a vita: egyesek azt mondják, a robbantások nélkül nem lenne ma dél-tiroli autonómia, mások szerint viszont ezek nehezítették a tárgyalásokat. A Dél-tiroli Néppárt azonban teljes mértékben elhatárolódott az erőszakos cselekményektől.

Mi a tanulsága mindennek az Erdélyben élő magyarok számára?

A mi esetünkben nem volt átvehető, lemásolható minta, mindent önállóan kellett kidolgoznunk. Egyedül kellett megfogalmaznunk a célokat, megtalálni a hozzájuk vezető utat, az eszközöket. A dél-tiroli modell viszont megismételhető. A székelyföldi magyaroknak azt kellene megértetniük a románokkal, hogy az önrendelkezés egyik fél számára sem hoz rosszat. Az autonómia mind a magyaroknak, mind a románoknak gazdasági fejlődést hoz. Székelyföld Románia Dél-Tirolja lehet, csak el kell indulni az autonómia útján, kis lépésekben, megfontoltan, és végig kell haladni a stációkon. Nem lesz gyors folyamat semmiképp, de kiváló alkalom nyílik rá. Románia ugyanis 2007. január elsejétől belépett az Európai Unióba, így az ott élő tömbmagyarságnak újabb lehetőségei vannak arra, hogy önrendelkezési óhaját kinyilvánítsa.

Az elmúlt évtizedben a romániai magyarság képviselői is többször hangoztatták a Székelyföld területi autonómiájának szükségességét, 2004-ben például az RMDSZ kampányszlogenje „Együtt az autonómiáért!” volt. Ennek ellenére sem az RMDSZ, sem a nemrég alapított Magyar Polgári Párt (MPP) bírósági bejegyzési dossziéja nem tartalmaz olyan dokumentumot, amely célként rögzítené a területi autonómia megvalósítását.

Ennek a kérdésnek a megközelítéséhez konszenzus kell. A lakosság ugyanis csak akkor fogadja el, akkor érti meg, ha van közös cél, egységesen kinyilvánított akarat az autonómia elérésére. Szükségszerű, hogy az erdélyi, székelyföldi magyarok érdekképviselete egységes álláspontot képviseljen az autonómia ügyében. Egység nélkül semmit nem lehet elérni, mert az apró problémák, nézeteltérések szétzilálják az önrendelkezési kezdeményezést. Nyilván vannak viták, ütköző álláspontok, mint mindenhol, de ezeket integrálni kell. Másfelől a kisebbségi érdekképviseletnek nem szabad kompromisszumokat kötnie a román politikummal. Ugyanakkor téves hozzáállás lenne azt hinni, hogy az Európai Unió majd megkérdezi, melyek a problémái a magyar kisebbségnek Romániában. Törekedni kell arra, hogy ezeket a problémákat a Nyugat számára érthetően, az ő politikai kultúrája, az ő politikai nyelvezete szerint közvetítsék.

Az osztrák kormány annak idején az ENSZ elé vitte a dél-tiroli autonómia kérdését, a szervezet pedig olasz– osztrák tárgyalásokat sürgető határozatokat hozott. Az erdélyi magyarok törekvéseit viszont nem támogatja a budapesti kormány. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök tavaly azt nyilatkozta, inkább ártana, mint használna, ha Magyarországról támogatnák a határon túli magyar közösségek autonómiatörekvéseit.

A mi esetünkben Ausztria saját ügyének tekintette a dél-tiroliak önrendelkezési óhaját, és következetesen kiállt mellette. Bécs támogatása nélkül ellehetetlenedett volna a törekvésünk. Az anyaország hathatós segítsége nélkül az erdélyi magyarságnak is nehéz lesz kivívnia önrendelkezését. Az anyaországi támogatást a folyamat egyik legfontosabb tényezőjének vélem. De más EU-tagországokban működő autonómiákat is példának lehet tekinteni, nemcsak a dél-tirolit, melyek elérésében partner volt az anyaország.

A román politikum és a bukaresti sajtó szerint Koszovó függetlenségének kikiáltása azonnal tápot adott Európa-szerte az elszakadási törekvéseknek, Románián belül is. Többen is úgy nyilatkoztak, a romániai magyarság vezetői azért üdvözölték egyhangúlag Koszovó függetlenségét, mert modellként akarják ezt felhasználni Székelyföld autonómiájának megteremtéséhez. Mi a véleménye erről?

Nem gondolom, hogy Koszovó függetlenségének kikiáltása precedenst teremthet Európában. Koszovó sajátos eset, ahol a függetlenség kikiáltása sokak reménye szerint véget vetett az ottani tarthatatlan helyzetnek. Románia viszont az Unió tagállamaként nem folytathat többé nacionalista politikát, és az országban élő kisebbségek kérdését is európaibb módon kell kezelnie. Ez kétségtelen. Békés, diplomáciai eszközök szükségesek a románok meggyőzésére arról, hogy a kisebbségek önrendelkezésének biztosítása nem fenyegeti az ország területi integritását. Arra is számos példa van már, hogy az autonómia nem más, mint a konfliktusmegelőzés legjobb módja.

A szkeptikusak nálunk úgy nyilatkoznak, hogy Székelyföld nem tudná eltartani magát az aggasztó gazdasági viszonyok miatt sem.

Mi dél-tiroliak nagyon jól tudjuk, önrendelkezéssel az elmaradottság ledolgozható. Meg kell vizsgálni, hogy mit tudnak a régió lakói jobban, mint mások, melyek a kedvező adottságok. Gondolhatnak a terület idegenforgalmi lehetőségeire, a turizmusra. De ez csak egy példa a sok közül, a többit fel kell ismerni. Még egyszer hangsúlyozom: a lehetőségek itt is az összefogásban rejlenek. A konkrét eredmények az adott közösség közös munkáján múlnak.