HIRDETÉS

Színpadi világ bentről és kintről – Hunyadi István nagyváradi színművész-rendező pályájáról, kialakult világáról, szakmájáról

Molnár Judit 2018. szeptember 24., 17:49
HIRDETÉS

Szerencsés volt Hunyadi István pályakezdése, de nem csupán azért, mert Szigligeti Ede emblematikus darabjának, a Liliomfinak a címszerepével mutatkozott be a nagyváradi közönségnek. Hanem mert hamarosan beindította a Daraboló című sorozatot, kortárs magyar drámák felolvasott változatát, az idei évad első stúdió-előadását pedig, Székely Csaba Bányavidék trilógiájának második darabját, a két éve megrendezett Bányavirág után a Bányavakságot is rendezőként jegyzi. 

Hunyadi István színészként és redezőként is azt vallja, hogy a színház igazi ajándék Fotó: Molnár Judit

– Szeretném, ha lépésről lépésre felfejtenénk a fiatal művésznek gyorsított léptekkel megtett útját a színművésztől a rendezői szerepig. Kezdjük a legelején: mikor vált biztossá a pályaválasztása?

– Középiskolás koromban, konkrétan XII. osztályban, amikor már nemcsak abban voltam biztos, hogy színész akarok lenni, de már rendszeresen jártam az akkor még Partium Színpadnak nevezett, most már Oberon Csőszínházként ismert, Csatlós Lóránt irányította amatőr színjátszócsoportba. Nagyon jó tréningek voltak az előadásaink, az pedig, hogy a kolozsvári egyetemre jelentkezzem, akkor dőlt el, amikor egy iskolatársnőmmel lehetőségünk nyílt elbeszélgetni Tompa Gábor igazgató-rendezővel, és betekinteni egy épp készülő előadásuk műhelytitkaiba.

HIRDETÉS

Nem bántam meg a választást, végig úgy éreztem, hogy a kolozsvári egyetemi és színházi hangulat, látásmód áll hozzám igazán közel.

2011-ben végeztem és jöttem haza, Nagyváradra, a színház vezetőségének bizalma jeléül rögtön a Liliomfi eljátszására. Szabó K. István, az akkori művészeti vezető, majd jelenleg Novák Eszter bíztak-bíznak bennem és az induló főszerep után sem ültettek kispadra.

– A rendezés ötlete mikor merült fel?

– Még főiskolás koromban, amikor Csatlós kollégám hívott egy improvizációs tréningre és már akkor beszélgettünk arról, milyen jó volna egy előadást rendezni az Oberonban. A színészi indulásom után nem sokkal kezdődött az évadról évadra népszerűbb Iskola a színházban, színház az iskolában projekt: az első alkalommal a Csongor és Tündével foglalkoztunk, én az Ady Endre Líceum egyik csoportját kaptam. Nagyon jól dolgoztunk együtt a különböző csapatokkal, a kollégákkal csakúgy, mint a középiskolásokkal. Az első évadom végén a tusnádfürdői szabadegyetemre, a Tusványosra hívták meg az Oberont, de a felkérés úgy hangzott, hogy mutassunk be egy erre az alkalomra készített, saját rendezésű előadást. Valójában

ez volt az első, a szó legklasszikusabb értelmében vett rendezésem: Csehov Sirályát hoztam tető alá, benne jómagamat is rendezve, Trepljov szerepében.

Egyetlen előadás volt, csak ott, Tusványoson játszottuk el. Felmerült ugyan, hogy játsszuk tovább, de az amatőr csapatoknak a legnagyobb nehézségével találtam magam szembe: nagyon nehéz volt a különböző elfoglaltságok és munkahelyek közti időpontok egyeztetése. Nem sokkal ez után rendezte meg Szabó K. István Székely Csaba Bányavíz című darabjának kvázi felolvasott változatát a nagyváradi Bodega kultúrkocsmában, innen eredt többünk közös ötlete, a Daraboló felolvasószínház. Összesen hat-hét kortárs darabot olvastunk fel, különböző helyszíneken, leginkább a Moszkva romkocsmában. Amikor elkezdtük, én már akkor tudtam, hogy előbb-utóbb meg fogom rendezni a Bányavirágot.

– Honnan ez a nagy affinitás a Bányavidék iránt?

– Amikor főiskolás voltam, a Teatru 74 alternatív színházi csoport pályázott és nyert meg egy uniós pályázatot, melynek keretében összehívták a kolozsvári, szebeni és marosvásárhelyi főiskolásokat, hogy kísérleti jelleggel állítsunk színpadra egy-egy klasszikus darabot. Az évfolyamunkat két csoportra osztották, mi a Médeával foglalkoztunk, a Székely Csaba csoportja viszont a Ványa bácsival. Ennek a mintájára írta a Bányavirágot. Mindegyik csoportnak volt egy úgynevezett főmentora, a miénk Anca Bradu, a Ványa bácsival foglalkozóké pedig Sebestyén Aba, aki így lett a Székely Csaba-darabok ősbemutatóinak a rendezője. Amikor a Daraboló sorozathoz keresgéltünk műveket, eljutottunk a Bányavirághoz, a színháztól viszont jött egy felkérés-felajánlás, hogy készítsük el nyári projektben. Ahogy az idei Bányavakság előbemutatóját, úgy a Bányavirágét is elmosta az eső a nyári színházban, úgyhogy a nagyszínpadon mutattuk be, majd pedig a stúdióban játszottuk.

– Mentek vele más városokba is. Merre jártak és milyen volt a fogadtatása a Bányavirágnak?

– Voltunk a Székelyföldön – Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Kovásznán, Zsibón, Margittán, Nagykárolyban, Nagyszalontán, illetve Budapesten, Miskolcon, Kisvárdán és Tiszaújvároson is. Mindenhol jól fogadták. Udvarhelyen fesztiválon vettünk vele részt, ahol természetes volt, hogy felmerül az összehasonlítás az ősbemutatóval. A különbség talán leginkább abban nyilvánult meg, hogy a reális problémákat mi szatirikusabban közelítettük meg, a figurák kissé elvontabbak voltak. A Bányavaksággal is körülbelül ez lesz a helyzet, bár nehezebb, mint a Bányavirág, de itt is sok az információ, a már-már előítéletnek mondható ismeretanyag, amit semmiképp sem akartunk szájbarágósan előadni, hanem az árnyalt finomságokat kiemelni, hangsúlyozni. Úgy érzem, a kisebb, zártabb tér jobban megfelel az előadásnak, hisz az alapul szolgáló környezet is inkább zárt. Emellett el szeretném mondani, hogy

színészként van egy kialakult világom: visszafogottabb, őszinte kifejezésmódú, mindig igyekszem a szájbarágást elkerülni

és a partnerekhez is úgy igazodni, hogy ne alakulhasson ki ilyen helyzet. A Bányavakság szövegének van egyfajta „elemeltsége”, ami a sajátos székely logika és a költészet összeolvadásából adódik, inkább tragikomikusnak mondanám a szöveget, de a nagyon jó humornak köszönhetően a probléma emészthetőbb. Tény, hogy nem reális teret és játékmódot igényel.

– Említette, hogy az első tulajdonképpeni rendezésében, a Sirályban játszott is. Nem lesz tudathasadásos állapot ebből a színész-rendező kettősségből? Játszik a Bányavakságban is?

– Persze, hogy adódik a „megkettőződés”, de igyekszem elkerülni: a Bányavakságban például nem játszom, a Bányavízben viszont – a bodegai felolvasásban – játszottam, és ha rákerülne a sor egy újabb Bányavíz-előadásra, amit én rendeznék, abban is szeretnék játszani. Ám visszatérve a „kettősségre”: szerintem a színész belehelyezkedik az adott figurába és általa közvetít egy bizonyos üzenetet.

A szereplők, a játékosok egy csapattá állnak össze, a rendező pedig, az úgynevezett külső szem, egyik feladata épp az egyes szerepek üzeneteinek összenövesztése egy közös üzenetté.

A Bányavakság esetében ez a magyar–román együttéléssel kapcsolatos, ami végső soron nem megoldhatatlan, sőt a színház világa a legjobb példa a különböző nemzetiségű színészek és rendezők közös hangjának gyors megtalálására. A darabban Féleszű Sánta Feri fogalmazza meg az együttélés szükségességét. A színész belülről látja a színpadot, a rendező kívülről, neki viszont sokkal több mindenre kell figyelnie, aminek összehangolva kell készen állnia a bemutatóra. Ezzel szemben a színészi játék a bemutatón kezd élő lenni, gazdagodva egy újabb szereplővel, játékpartnerrel – a nézővel. A rendező munkájára a nézőnek nincs ilyen hatása, tehát ebben is különbözik a színész és a rendező. Engem nem zavar ez a különbség, szeretnék majd még rendezni, ha úgy adódik és a színészetet sem hanyagolnám, hisz az a lényegem.

– Említette, hogy a Bányavízben szívesen játszana. Vannak-e még más, vágyott szerepek is, netán szerepálom?

– Is-is. Amellett, hogy minden szerepet meg lehet szeretni, szívesen játszanék Háy János Mandragóra-átiratában, akármelyik Csehov-darabban: szívesen lennék Trepljov, Trigorin, Ványa bácsi, szerepálmom viszont a Hamlet. Az évad első nagyszínpadi előadásában lesz Shakespeare: a Szentivánéji álomban a mesteremberek közül a rendezőt játszom, és az Apátlanul címen játszott Platonov Csehov-darabban is jelen leszek. Egyszóval nem panaszkodom, sőt, mint színész, és mint rendező továbbra is vallom, hogy szerintem a színház igazi ajándék. Színésznek, rendezőnek, nézőnek egyaránt: mi igyekszünk így adni, s úgy érzem, a nézők is így fogadják.

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS