Iskolán kívüli többletek

A Bákó melletti Lujzikalagor egyik mellékutcájában, Solomon Adrian szülei házának udvarán beszélgetünk. Itt él ő is négytagú családjával. Jó másfél évtizede innen indult el mind a hat Solomon testvér tanulni és dolgozni külföldre. Négyen maradtak Nyugaton, ketten pedig visszajöttek.

„Mindig  bennem volt az érzés, hogy haza akarok jönni”

– Tizenhárom évi külföldi tanulás és munka után, három éve mi hozta haza a fiatal, kétgyerekes Solomon családot?

– Bákóban érettségiztem, és 1991-ben, ösztöndíjasként kerültem be Budapesten a Külkereskedelmi Főiskolára. Végzettként Magyarországon helyezkedtem el, majd rövidebb-hosszabb időszakot töltöttem Olaszországban, hol nyelvtanulás, hol munkavállalás céljából. Sokféle munkát vállaltam. Boldogultunk, de mindig bennem volt az érzés, hogy haza akarok jönni. Feleségem is innen, Külsőrekecsinből származik, és a főiskolára előkészítő, budapesti tanévben ismerkedtünk meg. Gyerekeinknek, a most nyolcéves Péternek és a tízéves Annamáriának hiányoztak a nagyszülők. Én vagyok hat testvér közül a legkisebb, és mindegyikünk külföldre került. Nem akartam magukra hagyni a szüleimet, és az egyik nővérem családja is hazaköltözött Bákóba. Egyszer alkalmam nyílt Böjte Csaba testvérrel hosszan, elmélyülten beszélgetni, és ez megérlelte a döntésünket: ideje hazajönni.

A gyerekek értettek „csángósan”

– Mi jellemzi a helyzetet, amelyből a szövetség feladatai adódnak?

– A Moldvában élő 240 ezer római katolikus közül alig 60 ezren tudnak magyarul. Az iskolák és az egyház nyelve román, csak az utóbbi nyolc év magyar civil társadalmi összefogásának köszönhetően sikerült némi haladást elérni a magyar nyelv tanítása, a kultúra terjesztése és szociális gondoskodás terén.  Jelenleg tizennyolc faluban vagyunk jelen, ez 40 ezer lakost érint. Bákóban is sikerült elindítanunk az oktatást, ahol ugyan sok magyar származású csángó család él, de egy 200 ezer lakosú városban nehéz elérni és meggyőzni a szülőket. Még további 25 településen lenne indokolt a tevékenységünk, és akkor elérnénk további 30 ezer embert.

– Kezdetben hogyan működött a szövetség?

– Nyolc éve egyesek kivitelezhetetlennek, mások vakmerőségnek vagy éppen szélmalomharcnak tartották azt az ötletet: moldvai csángó falvakban magyar nyelvet tanítani, foglalkozásokat szervezni a gyerekeknek, először iskolán kívül, majd az iskolákban is. Elődeim akkor még nem tudták, mekkora feladatra vállalkoztak. Látták azonban, hogy a gyerekek sok helyen még értenek, beszélnek is magyarul, azaz „csángósan”, ahogyan ők nevezik dialektusukat.

– Kik vállalkoznak a tanításra?

– Fiatal tanárok, tanítók jelentkeznek, nők és férfiak nagyjából egyforma arányban, elsősorban Erdélyből, de érkeznek Magyarországról is. Például a 28 éves székelykocsárdi Orbán Attila biológia–kémia szakon végzett a kolozsvári egyetemen, majd négy évig Szovátán biológiát tanított. Ezután újsághirdetésből értesült erről a kihívásról, és három évet töltött a lábnyiki gyerekek tanításával. Most elmegy, mert azt mondja, sok energiát felemészt ez a munka. Közösen megépítettük a Lábnyiki Gyerekek Házát, és megduplázódott a magyar órák száma. Az elmúlt tanévben 145 lábnyiki gyerekből 99-en iratkoztak be az iskolai magyar tanításra. Délutánonként az óvodásokkal együtt 130-an jártak a foglalkozásra, idén pedig már hét végzős gyerek tanul tovább Csíkszeredában, középiskolában. Attila megnyerte az iskola kezdetben bizalmatlan román tanárainak jóindulatát, és tűrhető viszonyt alakított ki a korábbi pappal, aki nem tudott magyarul. Utódja, Péter atya jól beszél magyarul, Lujzikalagorról származik, ő már barátságosan viszonyul a magyar nyelvi foglalkozásokhoz.

Hagyományok és nehézségek

– A magyar nyelv tanítását és a kultúra terjesztését azonban nemcsak az iskolai keretek közt szervezik meg.

– Még egyetlen település sincs, ahol minden magyarul tudó gyerek beiratkozott volna az iskolai magyarórákra. Csángóföldön, a román tannyelvű iskolákban csak heti három vagy négy órában nyílik lehetőség a magyar nyelv tanulására, ezért szükséges iskolán kívüli foglalkozásokon többletet nyújtani a diákoknak. Sok helyen például sikerült megszerveznünk a moldvai csángók hagyományos táncainak, énekeinek, muzsikájának az oktatását is. Iskolán kívül válik lehetségessé a magyar nyelvű imádságok, egyházi szövegek és énekek tanítása is. Jelenleg sehol sincsen Moldvában magyar nyelvű mise, de úgy érezzük, hogy vallási téren az előrelépés egyik feltétele, hogy a gyerekek megismerjék a liturgikus szövegeket.

– És milyen nehézségekkel szembesülnek a munkájuk során?

– Sikerült megtapasztalni, hogy milyen ütemben lehet előrehaladni, melyek a fékező tényezők, és milyen módszerekkel szervezhetjük sikeresen a munkánkat. Egyes helyeken sajnos ma is küzdünk a hatóságok gáncsoskodásával, némelyik iskolában találkozunk nyíltan magyarellenes, sovén megnyilvánulásokkal is. Az elmúlt tanév elején 1050 diák kezdte tanulni állami iskolában a magyar nyelvet. Sajnos azonban minden évben sokan  lemorzsolódnak év közben. Például sok iskolában igyekeznek kiközösíteni tanárainkat a tantestületből, több faluban az iskolaigazgatók is próbálták megakadályozni az újabb magyar csoportok indulását. Előfordul, hogy egyes tanárok megszégyenítik a magyarórára járó diákokat, máshol a szülőket az osztályfőnökök, igazgatók megkísérlik  lebeszélni a magyar tanítást igénylő kérvények benyújtásáról. Hozzátartozik az összképhez, hogy az egyház egyes képviselői is gyakran igyekeznek akadályozni tevékenységünket.

– Ugyanakkor nyilván a tapasztalataik is sokasodtak, nemcsak a negatív élményeik….

– Jelentős oktatás-módszertani, pedagógiai tapasztalatot szereztünk. Például beigazolódott, hogy leginkább az iskolán kívüli foglalkozások által tudunk továbblépni, és bevezettetni az állami iskolákba a magyar nyelv tanítását. Szünidőben a gyerekeknek több idejük jut a magyar nyelvet gyakorolni. Mivel Moldvában nincs magyar tannyelvű középiskola vagy szakiskola, meg kellett oldanunk a nyolcadik osztályt végzettek továbbtanulását Csíkszeredában és Udvarhelyen, ahol az oktatási programunk résztvevői közül az előző tanévben összesen 59-en tanultak tovább, és most ősztől újabb 33 gyereket vettünk fel.

„Keresztszülők”, „keresztgyermekek”

– Milyen forrásokból fedezik a szövetség oktatási programjának költségeit?

– A magyar kormány az utóbbi két évben 30-32 millió forintot bocsátott rendelkezésünkre. Ennél többet kapunk magántámogatóktól, illetve az úgynevezett keresztszülőprogram segítségével. Egy általános iskolás tanuló éves taníttatási költsége 40 ezer forint. Középiskolásoknak a bentlakás térítéséhez évente 150 ezer forint szükséges. Költségvetésünk nagyobbik részét a keresztszülőprogram révén, Magyarországról biztosítják magánszemélyek, közösségek, akik több évre elkötelezték magukat egy vagy több gyermek támogatása mellett. Ismerik a „keresztgyerekük” nevét, figyelemmel kísérik fejlődését. A jelképes keresztszülői viszony gyakran válik személyes kapcsolattá. Ezenkívül cégek, mecénások is segítenek bennünket: az építkezéseinkhez járulnak hozzá. Egyes tanáraink pedig tizenhárom településen valami kis állami bért is kaptak az elmúlt tanévben, a szövetségi fizetésük mellett.

Egészségügyi felvilágosítás

– Az oktatási programon kívül még mivel foglalkozik a szövetség?

– A betegségek megelőzésére, az egészségügyi felvilágosításra koncentrálunk. Szűrőprogramokat szervezünk felnőttek és gyerekek számára. Ezt feleségem, Solomon Mária bonyolítja le, aki Budapesten végezte az Egészségügyi Főiskolát. Általános orvosi, fogászati és ortopédiai szűrést végez a falvakban. Ha a helyi orvos nyitott rá, akkor vele együttműködve. Eddig főleg svájci, amerikai és magyarországi magántámogatásokból vásárolták a szűréshez szükséges eszközöket,  illetve fedezték a költségeket. A szűrések mellett rendszeresen tartunk felvilágosító előadásokat fogápolásról, tisztálkodásról, fogamzásgátlásról.

Bajai Ernő

„Azért szeretem a magyar nyelvet...”

Botezatu Izabella Budán végzete a nyolcadik osztályt, és így ír a tanulás öröméről: „Azért szeretem én a magyar nyelvet, mert a véremben van, és nem lehet egy nyelvet jobban szeretni, ahogy nem lehet egy más asszonyt szeretni anyád helyett. Most nagyon jó, hogy még vannak emberek, melyek gondolkodnak, mint én, és melyek tudnak segíteni és segítenek, hogy a nyelv át legyen adva. Ezt tudom mondani az anyanyelvemről, és remélem, hogy meddig én is segíthetek a megtartásában, nem fog elpusztulni”.