Spanyol–belga őrségváltás az EU-elnökségben

A franciák 2008 második felében látták el az elnökséget, és utólag viszszatekintve nyugodt szívvel megállapítható, hogy Nicolas Sarkozy „jókor volt jó helyen”. Az augusztusi orosz–
grúz villámháború sokkal súlyosabb következményekkel is járhatott volna, ha akkor Franciaország nem tesz hatalmas erőfeszítéseket a konfliktus lecsendesítése érdekében. Ennek a „tűzoltó” munkának a szükségességét senki nem látta előre, és szerencse, hogy éppen akkor egy önmagában véve is jelentős hatalom ült az EU-elnökségben. Ugyanazon év őszén aztán beütött a nemzetközi hitelválság, és a franciák abban a tekintetben is szerencsésnek mondhatják magukat, hogy rajtuk nem kérhető számon a megoldás hiánya: ők megszólaltatták a vészcsengőt, és megtették az első lépéseket, hogy felrázzák az Uniót, tudatosítsák a tagországokban a sürgető közös cselekvés kényszerét.
A franciákat a csehek követték 2009 első felében, és már rögtön januárban beütött az orosz–ukrán gázválság. A prágai kormányzat kezdetben nem ismerte fel az Európát érő következmények súlyát: megkésve, bizonytalanul reagált. Amikor pedig az ingatag cseh belpolitikai helyzet a kormány bukásához vezetett, egyértelművé vált, hogy a cseh EU-elnökség nem a határozott iránymutatás és energikus cselekvés fél éveként írhatja be magát az unió történetének könyvébe. A cseheket követő svédek időszaka alatt sikerült végül tető alá hozni a Lisszaboni Szerződést, amely jelentős intézményi reformokat vezetett be az Unióban. Eredetileg Stockholm sem arra készült, hogy még ezzel is neki kelljen bajlódnia. Összességében a svéd elnökség hatékonynak bizonyult, bár időközben a pénzügyi válság súlyos, átfogó gazdasági válsággá mélyült, és tavaly már eljöhetett volna az ideje a távlatosabb kiútkeresésnek is, túllépve azon a tüneti kezelésen, hogy tőkeinjekciókat kell nyomni a gazdaságba.
E távlatosabb elképzelések – a tagállamok közötti szorosabb gazdaságpolitikai összehangolás, sőt a „közös gazdasági kormányzás” gondolata – már a svédeket követő spanyolok fejéből pattantak ki, csakhogy itt a spanyolok „rosszkor voltak jó helyen”. A spanyol elnökséggel kezdődött az új, Lisszaboni Szerződés szerinti időszámítás. A tagállami csúcsvezetők testületét jelentő Európai Tanácsnak immár egyszemélyi elnöke is van, Herman Van Rompuy volt belga miniszterelnök, aki hatalmas energiával igyekezett mozgásteret kiharcolni magának. A „gazdasági kormányzás” forszírozását illetően lényegében kivette a kezdeményezést a spanyolok kezéből, akik már csak azért is kénytelenek voltak engedni, mert nemzetgazdaságuk nem tartozik a válságot „tulajdonképpen egész jól” átvészelő gazdaságok közé. Éppen ellenkezőleg: a görög hitelválság kirobbanása óta mást sem hallani, mint aggódó hangokat, hogy esetleg a spanyolok is segítségre szorulhatnak. Ezen aggodalmakat mindeddig sikerült visszafogni a határozott hangú cáfolatokkal, de tény, hogy a spanyolok nem tudtak vezérszerepet játszani a „hogyan húzzuk ki Európát a válság sarából” projektben. Soros elnökként mégis nekik kellett volna megvalósítani olyan terveket, mint például a kockázati befektetési alapok megregulázása, a pénzügyi piacok szabályozása. E téren meglehetősen bizonytalankodtak, és összességében nagy az időbeli csúszás. Igaz, ha a tagállamokból hiányzik a közös cselekvés iránti lelkesedés, akkor a soros országelnökség önmagában semmit nem tud elérni – tekintélye csupán a kompromisszumok fáradhatatlan kereséséből és megtalálásából, az elodázhatatlan teendők tudatosításából fakadhat.

A fő feladathoz, a gazdaság talpra állításához képest mellékesnek mondható, de azért korántsem jelentéktelen témában is begyűjtöttek a spanyolok fekete pontokat több országtól azzal, hogy erőteljesen dolgoztak az EU és Latin-Amerika közeledésén, ezzel részben túlságos megértést tanúsítva például Kuba iránt, illetve hátrányos helyzetbe hozva azokat az európaiakat, akiknek veszélyes versenytársat jelent a latin-amerikai mezőgazdaság és élelmiszeripar. A spanyolokat követő belgáknak eszük ágában sem lesz rivalizálni Van Rompuyjel. Előre jelezték, lehetőséget kívánnak adni az Európai Tanács elnökének elképzelései kibontakoztatásához, segíteni akarják az új, még helyét kereső funkció intézményes beágyazódását. Ha minden jól megy, ez a beágyazódás a magyar elnökség kezdetére lényegében meg is történik. Van Rompuynek a jelek szerint nem csupán a közös gazdaságpolitikai célfeladatok meghirdetésében lesz erőteljes a hangja, hanem a külpolitikában is. Az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselőjét, Catherine Ashtont ugyanis egy ideig még alaposan lefoglalják a Liszszaboni Szerződés alapján létrehozandó új európai külügyi apparátus megszervezésének a feladatai.