Ítéletnap, vagy várat még magára a világvége?

Az utóbbi két év a G7 hanyatlása és a perifériák, Kína, India, Oroszország, Brazília, Szaúd-Arábia, Törökország és mások relatív gazdasági és politikai előretörése jegyében telt: a világgazdaság „biztonsági tanácsa” már nem a G7, hanem a G20. Egy másik szakértő úgy látta, hogy vége a világnak, mert a válságban halálos sebet kapott a kapitalizmus liberális iránya, lényegében a szabadpiac, amely képtelen volt megelőzni a maga okozta bajt. A megmentés módszere az eddigi jelek szerint mindenütt az, hogy az állam ösztönzéssel és eladósodással beavatkozik a gazdaságba. Ebből hosszabb távú fordulatra lehet következtetni: eszerint a jövő irányzata az államkapitalizmus lenne, annak öszszes káros következményével együtt a politikai demokráciára nézvést. Ugyanis ebben a versenyben nyilván azok az országok kerülnek előnybe, ahol sok évtizedes és nagy az állami tapasztalat a beavatkozásban és a közvetlen gazdasági részvételben – ilyen ismét csak Kína, India, Oroszország és néhány latin-amerikai ország –, és nem azok az országok – a liberális kapitalizmus eddigi, nyugati erőközpontjai –, ahol a tapasztalat kevés, és a lakosság nem szokta meg, illetve nem áhítja az állami gyámkodást.

Még „romantikusabban” fogja meg a világvégét az az elemző, aki szerint azért az a gond, hogy a G20-tól várt szép új rend nem is jött létre. A farkas már nem hál a báránnyal, mint a tavalyi tűzoltás és árvízi mentés legnehezebb napjaiban, amikor úgy tűnt, hogy ritka együttműködés lehetséges a legkülönfélébb érdekek között a közös játéktér, a nemzetközi pénzügyi rendszer alapjainak megmentése érdekében. A G20-as csoport idei csúcsértekezleteiről megjelent közlemények mind hosszabbak és mind üresebbek. Közben a G20-ak között felütötte a fejét a protekcionizmus réme – ha akár csak annyiban is, hogy a nagy felfordulásban nyoma veszett a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) aktuális tárgyalási fordulójának (dohai forduló) –, és idén ősszel sokan már kibontakozó valutaháborúra figyelmeztettek: egyesek exportelőnyök érdekében mesterségesen alacsonyan tartják valutájuk árfolyamát. Az egykori periféria részéről erre Brazília panaszkodott először az ősszel, de Kína címére ugyanez a kifogás régóta hallható, főleg az Egyesült Államokból és kisebb hangerővel Európából is.

A derűlátóbbak azonban nyugodtak. Nincs vége a világnak – mondja egy másik elemző –, mert a helyzet az utóbbi húsz évben megváltozott a megelőző sok ezer évhez képest. A kemény érdekellentétek nem szűntek ugyan meg, azonban a sokat kárhoztatott globalizáció miatt ma már egyetlen ország vagy országcsoport sem olyan erős, független, illetve önellátó, hogy érdekeit alapvetően mások rovására próbálhassa érvényesíteni tulajdon sérelme nélkül. És nincs vége a világnak – mondja egy másik hang –, mert eközben a liberális központokba valamelyest visszatér ugyan a szigorúbb szabályozás, az állami ellenőrzés, átmenetileg a beavatkozás, ellenben a diktatórikus központokban ez csökken, és fokozatosan terjed a piacgazdasági rend. A mai kínai vagy dél-koreai gazdaságmenedzselés nemigen hasonlít a húsz-harminc évvel ezelőttire, Oroszországról már nem is szólva. Az amerikai kormány a részleges és lassacskán kifutó bankállamosítási programjával egyáltalán nem közeledett annyit a gazdaság sokak által rettegett „szovjetizálásához”, mint amennyit az orosz államkapitalizmus húsz év alatt távolodott a szovjet rendszertől a szabad piacgazdaság felé haladtában, az összes informális parancsuralmi vonása dacára. És a maga módján mindkettő sikeres korrekció a korábbi állapotokhoz képest. A globalizáció ebben is menthetetlenül hozott és hoz kiegyenlítődést, amit a gazdasági világválság alapjában nem befolyásolt, csak felgyorsított.

A sokféle forgatókönyv közül pedig az MTI elemzője szerint ki-ki választhat vérmérséklete szerint. Érdemes azonban felidézni egy régi, mára elfeledett forgatókönyvet is: az 1950-es, 1960-as években lezajlott német gazdasági csoda atyjának tartott Ludwig Erhard szerint „minden gazdasági tevékenység célja kielégíteni a fogyasztó szükségleteit, és ekképp hozzájárulni a közösség jólétéhez”. (Die Neue Zeitung, 1947. június 23.) Ez manapság, sajnos, nem is olyan kézenfekvő, mint első pillantásra látszik, de vajon kitalált-e bárki ennél okosabbat a válság nyomán? – teszi fel a kérdést az összeállítás szerzője.