Erdélyi sorsok a Brexit árnyékában – nem tartanak munkahelyük elvesztésétől a Nagy-Britanniában dolgozó erdélyi magyarok

– meséli a Sapientia egyetem kommunikáció szakán végzett hölgy. Aztán megkapta a magyar útlevelet, s ezután bejelentett adófizető polgárrá vált. Csakhogy addigra „nyakig” süllyedt a vendéglátó iparba és kényelemből ott maradt. Jelenleg egy étteremben dolgozik menedzserként heti három alkalommal. Otthonról, főleg éjjel – amikor gyereke alszik – a főnök öt éttermének a közösségi oldalait rendezi. „Sokkal nehezebb feladat, mint képzeltem. Köze sincs ahhoz, amit egyetemen marketing tanfolyamon tanultunk” – mondja.

Eszter szerint a Brexitről szóló népszavazás óta sok minden megváltozott. „Először akkor tapasztaltam, amikor babát vártam. A kórházban ki kellett tölteni egy kérdőívet minden európainak, csatolva számlákat, útlevél másolatot, levelet a munkáltatótól. Bizonyítani kellett, hogy jogosult vagyok ingyenes kórházi ellátásra. Amikor magammal vittem a papírokat, a személyzet azt sem tudta, hogy hol kell felmutatnom, annyira új volt ez a szabály. Végül a PR-osztályon valaki átvette tőlem őket. Azt mondták, ők is most tapasztalják először ezeket a brexit utáni törvényeket. Őszintén közölték, fogalmunk sincs, mit kell tenni a dokumentumokkal, csak annyit mondtak, hagyjam ott azokat nyugodtan” – ismerteti az új helyzet egy kis részletét a Marosvásárhelyről származó hölgy.

Arról is beszámolt, hogyan változott meg a britek hozzáállása a külföldiekhez. „Az elkövetkező hetekben az étterem vendégei is hangot adtak véleményüknek. Hangosan beszéltek a külföldiek hazaküldéséről olyan személyek, akikről nem is gondoltuk volna, hogy így gondolkoznak. Az iráni származású főnököm nagyon kedvesen felvilágosított minden kötekedő vendéget: ha tényleg kirúgják az összes európai alkalmazottat, akkor saját maguknak kell majd a kávét meg az ebédet megfőzniük, mert az ilyen jellegű munkát angolok nem hajlandók végezni” – idézi fel a britek viszonyulását Ábrám Eszter. Hozzáteszi, nagyon sok rosszindulatú megjegyzést kaptak a középosztálybelik részéről.

– mondja indulatosan Eszter.

Aztán higgadtabban teszi hozzá: az áskálódást próbálják megszokni és kezelni. Azt pedig egyáltalán nem gondolja, hogy a Brexit miatt el kellene hagyni az országot. „Annyi adófizető európai van itt évtizedek óta, hogy nem engedhetik meg maguknak a britek a kiutasításukat. Hazamenni nem a Brexit miatt tervezünk, hanem, mert jobb otthon. Biztos vagyok benne, hogy a már régen itt élőknek nem lesz semmi gondjuk a maradással. Nagyon kevés európai ismerősöm aggódik a Brexit miatt. De volt, aki emiatt letelepedést vagy állampolgárságot igényelt. Pár évvel ezelőtt, a barátaim könnyen intéztek brit állampolgárságot gyereküknek. Most ez is nehezebb. Az itt született fiam magyar állampolgárként van bejelentve, születési bizonyítványán ékezettel szerepel az Ádám, s így van ez jól. Nem hinném, hogy küzdenünk kellene a brit útlevél miatt” – állítja Ábrám Eszter, aki a szülőföldre való hazatérés esélyei kapcsán megemlíti, hogy olasz párja is imádja Erdélyt.

„Az egyetlen ok, ami miatt nem megyünk már most vissza, hogy a páromnak nehéz lenne munkát tálalnia, amíg nem beszéli a nyelvet. De majd megoldjuk. Szeretném, ha a fiam, aki egyéves, nem itt nőne fel. Arról nem is beszélek, hogy itt nincs virágóra, ahol találkozni lehet” – fogalmaz bizakodással vegyes nosztalgiával a Londonba szakadt marosvásárhelyi hölgy.

Előtérbe került a nacionalizmus negatív oldala

A gyergyószentmiklósi 50 éves Weil Gyula orvosként 2011-ben több brit kórházhoz is kapott meghívást egy fejvadász cég révén. Az interjúk után munkavállalói vízumot, szolgálati lakást inztéztek neki. Most is orvosként dolgozik. „Személyesen nem érzem fenyegetve magam vagy családomat, pedig a Brexit-land fővárosában, Bostonban lakunk. Nagy szükség van ránk, nem fenyeget a munkanélküliség veszélye” – véli az idehaza a helyi politikában is megmártózó orvos. Mint mondja, egyrészt érthető a Brexitre szavazó emberek hozzáállása.

– állítja Weil Gyula. Bevallja, sokat gondolkodott a hazatérésen. „Ez inkább amolyan magyar büszkeségből ered. Nem feltétlenül az értelem diktálja. Amikor kijöttünk, már középkorú ember voltam. Nem igazán vagyok hajlandó bizonyos dolgokat elfogadni. Határozott véleményem van a dolgok nagy részéről. Otthon liberálisnak tartottam magam, itt azonban úgy tűnik, inkább konzervatív szemleletűvé váltam. Ha valami nem tetszik, s azon nem tudok változtatni, akkor továbbállok. Jelenleg a mérleg nyelve még mindig egyértelműen a maradás felé billen, főleg a családom érdekében” – foglalja össze vívódását a gyergyói orvos.

Nem gondolkoznak a hazatérésen

Kiss Mónika 34 éves, 2008 óta él az Egyesült Királyságban. Termékmenedzserként dolgozik egy nemzetközi turisztikai vállalatnál. „Az eddigi tapasztalataim vegyesek. Az első három-négy évet teljes kultúrsokként éltem meg, de lassan minden kialakult és most már nagyon szeretek itt élni” – mondja a Marosvásárhelyt Londonra váltó hölgy. A Brexittel kapcsolatban egyértelmű a véleménye. „Igen, fenyegetve érzem magam. Bár a kormány nem beszél arról, hogy bármiféle korlátozásokat vezet be az Európai Unió országaiból származó állampolgárokkal szemben, a cégek egyre óvatosabban alkalmaznak. Igényeltem a brit állampolgárságot, hogy biztonságosabban tudjam építeni az életem itt. Két hónapja jóváhagyták a kérelmet” – tájékoztat Mónika. A hazatérésen nem gondolkodik. „24 éves korom óta itt élek, az első perctől itt dolgoztam, szeretem az ország sokszínűségét, s azt, hogy vannak szabályok, amelyeket mindenki betart. De azt a sok lehetőséget is szeretem, amit az ország kínál karrier szempontjából” – zárja optimistán a Marosvásárhelyen született, de immár Londonban élő erdélyi magyar hölgy.