„Rohanva nem lehet célba érni az üzleti életben”

– Krasznai Sándor felnőtté válása a munka jegyében történt, más szóval: sikerének titka a munka. Emlékszik még, hogyan is kezdődött?

– Természetesen: még javában középiskolás voltam, a tizedik osztály utáni nyári szünetben mentem el segédmunkásnak, ugyanez volt a következő vakációban is, amikor pedig a középiskola befejezéséhez közeledtünk, olvastam egy újsághirdetésben, hogy dinamikus, fiatal munkatársat keres az akkor alakult Tulipán Kft. Gondolom, még sokan emlékeznek rá, igazi hőskori vállalkozás volt, semmi nem tűnt lehetetlennek, a legkülönbözőbb területeken próbáltak szerencsét. Így tettem én is, jelentkeztem a hirdetésre, és fel is vettek.

Árubeszerzőként kezdtem, hamarosan pedig amolyan mindenes lettem. Nagyon jól éreztem magam, meg sem fordult a fejemben, hogy valami másba fogjak. Jó volt a közösség, én pedig ott tanultam meg, hogy talán ez a legfontosabb egy munkahelynél. Mert ha jó a hangulat, mindenki szívesen vesz részt a közös tervek megvalósításában. És tanultam még valamit a Tulipánnál: nem lehet rohanva célba érni. A 90-es években, de sajnos még manapság is nagyon sokan hiszik, hogy egykettőre meg lehet és meg kell gazdagodni, hogy aztán „pihenhessen” az ember. Ilyen nincs, a létrát is könnyebb, és mindenekelőtt biztosabb, fokonként megmászni. Elindultam én is a lépcsőn.

Aztán elvittek katonának, és mire leszereltem, már nem volt meg a helyem. Az előzőleg megszerzett tapasztalatom viszont nagyon is: áruszállítással foglalkoztam, ügynökösködtem, majd egy gyorsétteremben elvállaltam az üzletvezetést. Hét alkalmazottunk volt, s bár én akkor szembesültem először a vendéglátóiparral, annyira megszerettem, hogy tulajdonképpen a mai napig megmaradtam ezen a szakterületen. Nem könnyű emberekkel dolgozni, óhatatlanul előtörnek kisebb-nagyobb szenvedélyek, konfliktushelyzetek adódnak, és tulajdonképpen ösztönszerűen sikerült ezeket kezelnem, azaz nem tudnék a most indulók számára általánosan érvényes recepteket adni.

Gondolom, szükséges egyfajta érzékenység, empátia, de nem szeretnék elmélkedésekbe bocsátkozni, mert minden emberi kapcsolat más, és az adott helyzet rejtetten hordozza a megoldási lehetőséget is. Ilyen tapasztalatok birtokában vágtam bele 1999-ben az egyéni vállalkozásba. Akkor ismerkedtem meg a feleségemmel, és úgy döntöttünk, hogy együtt kezdünk dolgozni. Eleinte napszemüvegeket árultunk a piacon, ez már a „hőskor” piacozó, bazározó évtizedének végén volt, valamivel később már mi is iskolabüfé üzemeltetésével próbálkoztunk. A feleségem ugyanis tanítónő, de a munkája teljes embert igényel, úgyhogy ő csak alkalmanként segített be nekem. A büfé után következett Száldobágyon a bár, ami most már nyolc éve üzemel.

– Ez valóban nagy szó, mivel nagyon közel van Nagyváradhoz, szórakozóhelyekben nincs hiány, illetve ott helyben is biztosan voltak már azelőtt vendéglátó-ipari egységek. Tudnak esetleg Krasznaiék a vállalkozásaikban olyasmit, amit mások nem?

– Talán azt, amiről már beszéltünk, vagyis nem akarunk nagyon gyorsan nábobbá válni. Nem emeljük folyton az árakat, lépésről lépésre haladunk. Pár négyzetméternyi helyiségben kezdtünk, most már száz négyzetméteres a bárunk. Az eltelt nyolc év alatt kialakult a vevőkörünk, amely elsősorban a minőséget igényli. Már nem is annyira bár, mint inkább klub. Elsősorban fiatalok a klienseink, de nemcsak ők. Különböző rendezvényeket is vállalunk, jól érzik nálunk magukat az emberek. És ezt a kipróbált és bevált üzletvezetési elvet alkalmazzuk a Nagyvárad belvárosi irodalmi kávéháznak nevezhető vállalkozásunkban is.

– Engedjen meg egy személyes véleményt: amikor 2013 nyarán hallottam a szándékukról, őszintén szólva sajnáltam, hogy egy újabb jó szándékú vállalkozás fog nagyon gyorsan befuccsolni. Merthogy a 90 óta eltelt több mint két évtized alatt már nagyon sokszor sokan elmondták, hogy fel kellene éleszteni az Ady idejében virágzó irodalmi kávéházi életet, merthogy az volt az igazi, nem a tévé meg a számítógép. Aztán a sok kezdeményezésből semmi nem lett. Úgy látszott, hogy valóban nagyon megváltozott a világ, pedig hát százvalahány éve ugyanúgy emberek ültek a kávéházi asztal körül, mint most. Na de kiderült, hogy a nagy változások ellenére mégis van igény irodalmi kávéházra. Ugyanaz volna a titkuk, mint amiről már szó esett?

– Minden bizonnyal. És az, hogy a mércét nem engedtük alább. Ebben nagyon sokat segített régi ismeretségünk sok kulturális szférában dolgozóval, akik különböző programokkal minket kerestek meg. Havonta legalább két rendezvény van nálunk, másfél évig havonta itt voltak a Törzsasztal-beszélgetések, de könyvbemutatókat is tartunk, és amire különösen büszkék vagyunk, azok a folkestek. Lehetőséget kapnak fiatal művészek a bemutatkozásra, a hallgatóság pedig a színvonalas magyar népzenével ismerkedik.

Előfordul másféle rendezvényre is felkérés, mivel helypénzt nem kérünk, az árfekvés nagyon jó, s ahogy a kávéházunk neve is mutatja, a csendesebb, civilizált szórakozást igénylőket várjuk. Tehát valahol a középúton járunk, hiszen luxushelyek ugyanúgy bőven vannak Váradon, mint talponállók. Nem azt mondom, hogy egy csapásra ránk „harapott” a közönség, hisz eleinte még veszteséges volt a vállalkozás, de mostanában már szerencsére kezdenek megismerni, és kezd jobban menni.

– Új lehetőségeket nem akarnak kipróbálni?

– Nem, egyelőre semmiképpen sem. Ha esetleg hívnak minket, mondhatni kiegészítésképpen, falunapokon, kültéri rendezvényeken gyorséttermi termékekkel részt veszünk, de egyébként maradunk a már bejáratott területen, annak ellenére, hogy nagyon nagy a konkurencia. De ha a már többször említett alapelvünket, a minőség megtartását és a lépésről lépésre haladást betartjuk – és eltökélt szándékunk betartani –, akkor mi is talpon tudunk majd maradni.