Példaképnek lenni

Számomra, aki ma is alig tudok beütni egy szeget a falba, ezermesternek tűnt, s az is volt, hiszen háza táján mindent ő maga tett helyre, javított meg, készített el. Ugyanakkor személye ma is úgy él bennem, mint aki soha nem emelte fel a hangját, nem veszekedett vagy vitatkozott senkivel. Bárhol volt, bárhova ment, mindig úgy öltözött, mintha skatulyából húzták volna elő. Mert hát úriember volt. Nemcsak kívül, belül is. A kolozsvári református kollégiumban érettségizett, s azok közé a régi vágású férfiak közé tartozott, akikből ma már egyre kevesebb van. Ha egyáltalán van.

A régi rendszerben családunknak nem volt személygépkocsija (az újban sem), neki igen.

Gyermekként sokat ültem a hátsó ülésen, s hallgattam, ahogy beszél. Pontosabban figyeltem, hogy mikor szólal meg. Mert ritkán tette, de akkor mindig a fején találta a szöget. Akkor fogadtam meg magamban, hogy ha felnövök, és esetleg autóm is lesz, senkit nem fogok visszautasítani, ha fuvarozni kell. Emlékszem, milyen jóleső érzés volt számomra, s úgy éreztem, ezt majd illik másoknak is visszaadni.

Ilyenkor tudatosítom ismét magamban, mennyire igaz, hogy a felnőttek megjelenésükkel, viselkedésükkel, cselekedetükkel példaképek tudnak lenni a gyermekek, fiatalok számára. Nekem ő az volt, s csak most sajnálom igazán, hogy ezt neki nem tudtam elmondani. Isten nyugtasson, kedves keresztapám!