Miért nem népszerű a magyarok körében sem a székelyföldi autonómiakövetelés?

A rendszerváltás óta pártszínezettől függetlenül ezt az álláspontot sulykolják román politikusok, miközben magyar részről folyamatos a helyben topogás. A Székelyföld létét is tagadó, megalázó román politikusi kijelentésekre vezetőink védekező állásba kényszerülnek. Közösségi oldalaikon hirdetik, hogy Székelyföld márpedig létezik. De ettől a megnyilatkozástól ügyünk nem mozdul semerre, csak az idő telik és a közösségi önbizalom csökken. Aminek látlelete a foghíjas postaréti megemlékezés is.

Gondoljunk bele, hogyha tavaly a pedagógusok meghátráltak volna a vizsgák idején, és bedőlnek a kormány ígéreteinek, úgy ért volna véget a sztrájk, hogy fizetésemelésük töredékét kapják meg. De mondhatnám az egészségügyi dolgozókat, a mezőgépekkel felvonuló gazdákat, vagy más ágazatok alkalmazottait, akik csak erő felmutatásával tudtak fizetésemelést, több támogatást és jobb munkakörülményeket kiharcolni.

A hasonlat nyilván sántít – az autonómia szó a román közéletben ma is kiveri a biztosítékot –, viszont ha magyar oldalról csak vérszegény követelődzéssel állnak szembe, esély sincs arra, hogy a román politikum komolyan vegyen.

A székelyföldi autonómiaharc felemásra sikeredett. Mindenki beszél róla, azonban az erdélyi magyar politikusok egy része nem veszi komolyan, nem hisz benne, és ezt megérzik az emberek. Nem elég az autonómiáról évente egyszer-kétszer szépeket mondani és írni. Ha nincs mögötte valós tartalom, cselekvési szándék, komoly stratégia, hogy lépésről lépésre hogyan jutunk el az elvárt sikerhez, akkor az emberek üres szólamnak tartják.

A többség ezt a fajta elköteleződést hiányolja. Jó lenne, ha az RMDSZ elnöke kiállna a közvélemény elé, és elmondaná, hogyan képzeli el a székelyföldi autonómia jövőjét? Mit tesznek ennek érdekében, ha újra kormányra kerülnek? Milyen nemzetközi szövetségeseket keresnek az ügy mellé?

Sok ilyen kérdésre kellene politikusainknak válaszolniuk, hogy a közösség higgyen az autonómia ügyében, ami nem négyszáz, hanem negyvenezer, vagy éppen százezer embert mozgatna meg. Ilyen szinten kezdődhet el a közösségi akarat érvényesítése.

A két nagy kormánypárt nem rejti véka alá, hogy valamikor a választások után erre is sort kerít. Kérdés, hogy milyen erőt tud felmutatni az erdélyi magyarság, amikor a kis létszámú, de többségében magyar községeket sok helyen román közigazgatási egységekhez fogják csatolni. Ez nem a mesze jövő ködébe vész – mint sokak szerint Székelyföld autonómiája –, hanem minden bizonnyal a választásokat követő új kormánykoalíció első intézkedései közé fog tartozni. Az ezer sebből vérző román állami költségvetés hiányát sürgősen le kell faragni – ami választások előtt mindig kivitelezhetetlen –, és ebből nem fog kimaradni a mainál sokkal karcsúbb helyi közigazgatás kialakítása sem.

Ha a magyarság nem áll ellen a többségi román törekvésnek, nem csak több tucat magyar község oldódhat fel román nyelvű lakossági tengerben, hanem a mai székelyföldi megyék léte is kérdésessé válik.

Jó volna tehát erőt felmutatni Székelyföld autonómiája mellett, ami kisugározhat a teljes erdélyi közigazgatásban.