A pécskai cigánysoron haldoklik a nóta

Sinka Pál

Kicsi, fehérre meszelt, egyablakos vályogházak sorakoztak az 1900-as évek elején az Arad megyei Magyarpécska nagyközség szélén, amikor megszületett és felnevelkedett Balla Ignác, A pécskai cigánysoron című, a teljes magyar kultúrkörben közismertté vált nóta szövegének írója. Az eltelt évszázad alatt alatt a cigánysor egy része eltűnt, Pécska fejlődött, az egykoron híres cigányzenészek közül pedig alig néhányan maradtak.

Megváltozott városkép

Az egykori faluszéle körbeépült, ma már a magyar határ felé vezető, forgalmas 7-es számú főút mellett találjuk. Az egyforma, kis házak helyett emeletes, tornyos paloták épültek, a még meglévők többségét kibővítették vagy átépítették. A határtól 27 kilométerre, Arad irányába félúton fekvő város az 1960-ig különálló településeknek számító Magyarpécska és Ópécska összevonásából jött létre. A 2011-es népszámlálás adatai szerint közel 13 ezer lakost számlál, ebből 996 vallotta magát romának. Pécskán azonban különbség van cigány és cigány között: a nótában fennmaradt „cigánysoron” élők egy része magyarul is beszél, a város másik végében lévő, szintén e kisebbség tagjai által sűrűn lakott negyedet viszont betelepült vagy helybéli román cigányok lakják.

A híressé vált dalban Balla Ignác a cigányprímás haldoklását írja le, akit „ezüstbotján támaszkodva” búcsúztat a vajda, hogy azután Kálmán cigány az Istennek hegedüljön „nagyba”. A cigányzenészek életfilozófiáját néhány sorban összefoglaló nótát a budapesti Grósz Alfréd zenésítette meg, és hamar ismertté vált. Olyannyira, hogy az első aradi mozgóképes felvételek között 1905-ben a pécskai cigánysorról is készült rövidfilm, amit nem sokkal később be is mutattak a Maros-parti város polgárainak. Antal Péter polgármester szerint a környéken lakók még ma is tudni vélik, melyik volt a nótában szereplő prímás háza a római katolikus temető sarkától induló utcán, de mára azt is átépítették.

Az utolsó próbálkozás

Hat-hét évtizede még nagy népszerűségnek örvendtek a helyi cigányzenészek, minden fontosabb alkalomkor ők húzták a talpalávalót, de szerenádokhoz, névnapokra és kocsmai mulatságokra is elhívták őket. Az idősebb pécskaiak még emlékeznek néhány helybéli cigány muzsikusra, mint Humpa Pista, Suta, Berkes János, Kolompár György vagy Krajcár József. A kolozsvári Korunk folyóiratban1968 áprilisában megjelent levelében az aradi Kocsik József tanár azonban megjegyzi: „Már kevesen űzik az ősi mesterséget, a zenészkedést. A régi formában – névnapi köszöntők, esküvőkön, családi ünnepélyeken való muzsikálás – már nem lehet biztosítani a megélhetést a mai igényeknek megfelelően”. Hozzáteszi: Pécskán akkoriban még működött két állandó alkalmazott zenekar – a művelődési otthonban és a vendéglőben –, de a cigányzenészek legtöbbje már végleg búcsút mondott a muzsikálásnak, s másképpen keresik kenyerüket.

Mivel a pécskai önkormányzat nem akarta, hogy a cigánysorhoz hasonlóan a zenéjük is feledésbe merüljön, 2009-ben a még meglévő néhány pécskai cigányzenésszel megalakította a Romaband nevű zenekart. Két idős, tapasztalt muzsikus mellett középkorú tagokat is toboroztak, akik még gyermekkorukban, családjuk, környezetük révén szerették meg a zenét. A művelődési ház keretében működő zenekar öt tagot számlált, vezetőjük Berkes Ferenc idős prímás lett, aki 1946 óta zenélt. Ő néhány évvel később elhunyt, azóta a zenekart a szaxofonon játszó Rostás Tóni bácsi tartja össze.

Büszke emlékek

„Pécskán nagyon híres cigányzenészek voltak, de mára alig maradtunk páran. Én tanult zenész vagyok, szoktam is hívni a fiatalokat, de nem akarnak jönni. Táncolni, énekelni szeretnek, de hangszereken tanulni nem” – panaszkodik a hetvenes éveiben lévő Tóni bácsi.

Krajczár István 25 éve gitározik, büszke rá, hogy Jugoszláviában és Franciaországban is zenélt, és elkísérte a helybéli magyar néptánccsoportot Belgiumba. A billentyűs Idul Sándor a zenekar egyetlen tagja, aki nem muzsikuscsaládból származik, „hobbiból kezdtem el zenélni, apám lókupec volt”, meséli. Krajczár Pál dobos 19 évesen kezdte zenei pályafutását, évekig egy resicabányai vendéglőben dolgozott, most is örömmel megy muzsikálni lakodalmakba. Eleinte két énekes is fellépett a zenekarral, de Halasi Attila egészségügyi okok miatt visszavonult, így ma csak a székelyföldi származású Borsos Endre maradt, aki időközben a városban nagy sikernek örvendő székely szüreti Bál egyik fő szervezőjeként is próbálja megőrizni a kisebbségek hagyományait.

A pécskai Romaband tagjai azt tartják, nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a zenei képzésre az iskolákban, de sajnos ma már nem lehet megélni muzsikálásból, ezért sem követik őket a fiatalok. Ők is csak bálokon, városi ünnepségeken lépnek fel, illetve néha lakodalmas menetek, menyasszony-búcsúztatók alkalmával hívják őket. Nagyobb ünnepekkor azért még körbejárják a város utcáit, be-benyitnak, hátha vágyik a házigazda egy-két ismert nótára, a régi idők emlékére.