Pofonokkal kikövezett orgonás út

Talán a labdarúgó Európa-bajnokság idején arról illene írni, hogy győzni fog Franciahonban a sportszellem. Vagy éppenséggel egy másfajta szellem szabadul ki a palackból? Vagy talán arról is érdemes lenne értekezni, merrefelé gyűrűzik újabban a hígított fertőtlenítőszerek botránya, és általában, merre tart a sérült egészségügy. Netán érdemes lenne elgondolkodni a legutóbbi választások eredményén, hogy mit vesztettünk és mit nyertünk vele mi, erdélyi magyarok. Ám ezeket a témákat van idő boncolgatni, és sokan meg is teszik. Viszont a választások izzasztó napjai a fertőtlenítőbotrány után a terror és huliganizmus égisze alatt zajló Eb kellős közepén úgy tűnik, csak kevesekben okozott megrökönyödést, hogy egy úgymond nemes cél érdekében a román tornatermekben verték és szidalmazták a gyerekeket, a jövendő olimpiai és világbajnokokat. Nyilván ebben is érintettek vagyunk, hiszen nagyon sok kimagasló sportoló, edző, sportvezető magyar nemzetiségű, és a pofonok nemtől és nyelvtől függetlenek.

Csak az lepődhetett meg ezeken a túlkapásokon, aki van annyira naiv, hogy azt képzelje, minden edző, tanár vagy szülő édeskés és szép szavakkal nevelte, neveli a gyerekeket. Hiszen iskolás éveinkben többségünknek volt olyan tanára, aki nem mellőzte a testi fenyítést, aki trágárul üvöltözött a diákra. Előfordult, hogy jobban féltünk egy-egy pedagógustól, mint saját szüleinktől. Az idő elteltével elvileg a Rambo és Terminátor szerepeket bevállaló nevelők eltűntek a közéletből, ám kivételek bizonyára most is akadnak. Csakhogy ma már ezeknek a magukat mindenhatónak képzelő kiskirályoknak több félnivalójuk van a törtvénytől, mint azelőtt. Amikor a pofon még hozzátartozott az emberfaragáshoz.    

Lám, a szomszédban egy mesteredző karrierjének végét jelentette, hogy öt és fél évtized után kiderült, többedmagával erőszakot követett el az uszodában. Megbocsáthatatlan bűn, ami egy kimagasló edzői karrier végére tett pontot. De gondoljunk csak bele: a gyermekverésnek, legalább megközelítőleg, van akkora súlya, mint az úszóedző tettének. A felnőtt által kiosztott verés is egyfajta erőszak a gyereken – persze jogi értelemben a nemi erőszak és a kiosztott pofonok között jelentős a különbség. Emberileg viszont mindkettő aljas cselekedet.

Egy nemrégiben még igen sikeres román tornászlánynál elszakadt a cérna, és könyvben örökítette meg a középkori edzési módszereket – verésekkel, ordítozásokkal, szidalmakkal egyetemben. Persze van ebben egy adag reklámfogás is, hiszen ki lenne kíváncsi arra, hogy zöld a fű, madarak énekelnek, a gyerekek napsütötte edzőtermekben, patyolat szőnyegen, zsenge lelkületű, romantikus edzőkkel, Mozart zenéjére edzenek, táncolnak, tapsikolnak. Ettől még, amit leír, tény marad. Egy – sajnos úgy tűnik – alig hallható kiáltás.

Bár rendkívül durva dolgokról számol be a ma már férjezett leányzó, nem nagyon van ok a kételkedésre. Szavait többen megerősítették – és csak nagyon kevesen próbálták ímmel-ámmal cáfolni. Ne higgyük azt sem, hogy kizárólag román jelenség a fenyítés: bizonyára civilizáltabb országok edzőtermeiben is elcsattant olykor egy pofon. Csakhogy nálunk a mentalitás megengedi, hogy aki erre hajlamos, az nagyban és huzamos ideig űzze ezeket a kínzásokat. Máskülönben megmagyarázhatatlan, hogy például a jelenlegi sportminiszter – amúgy egykori olimpiai bajnok sportoló – hitetlenkedését fejezze ki a leírtakkal, elmondottakkal kapcsolatban, miközben négyszemközt és magánemberként bevallja, igenis történik az edzőtermekben ilyen és ehhez hasonló erőszak. Hiszen részese volt a megalázásnak, még ha kizárólag a szépre akar is emlékezni. Vagy mit szóljunk azokhoz a vélhetően szülői minőségben véleményezőkhöz, akik kaján vigyorral azt mondják, „mindennek ára van” vagy „másképp a gyereket nem lehet megnevelni”. A hozzászólásokból ítélve Romániában asszonyt és gyereket ütni virtus. Amit a statisztikák is alátámasztanak: a romániai szülők 20 százaléka büszkén vallja, hogy veri a gyerekét, további 38 százalék elismeri, hogy odacsap, ha a helyzet úgy kívánja. A megkérdezett gyerekek 63 százaléka panaszkodik arra, hogy a szülők rendszeresen verik őket! Ezek friss kimutatások, nem a „letűnt korból” valók. Ne csodálkozzunk hát, hogy a siker, a pénz, a hírnév érdekében, ami sajnos minden emberséget felülír, sok szülő a verekedős edző, netán a pofozkodó tanár cinkosává válik.   

Az élsport természetesen nem egy balettelőadás és a hírnévhez vezető úton nem nyílnak orgonák. A siker szenvedés, izzadás, lemondás eredménye.

Az viszont elfogadhatatlan, ha a cél társadalmi szinten is szentesíti a piszkos eszközt. És ez nem csak a sportra érvényes.