Verdi szépséglaboratóriumában

Dilemma (vagy stílusosan: trilemma?), hogy milyen formában írjunk a Kolozsvári Magyar Opera legutóbbi produkciójáról-produkcióiról. Giuseppe Verdi három operájáról van szó, mindhármat Friedrich Schiller mûvei ihlették. Egyáltalán nem mellékesen közismert az olasz zeneszerzőóriásnak a német költőfejedelem iránti rajongása, utóbbi nagyon sok mûve szolgált ihletforrásként Verdi mûveihez. Titánok találkozása ez, szavak, mondatok, illetve a hangok, dallamok két nagymesterének gigászi összeölelkezése, hallja, akinek hallania kell, értse, akinek értenie kell. Talán pátosszal telített a bevezető, de elsősorban ez maradt meg bennem a Kolozsvári Magyar Opera és a budapesti Magyar Állami Operaház közös produkciójaként színre vitt három opera országos bemutatója után.

Első felvonás: Szent Johanna
Gyönyörűkezdet, kiváló zenekari hangzás, kidolgozottan, összeszokottan, egységesen szól a zenekar, meg is kapja a lelkes tapsot rögtön a nyitány záróakkordja után. Felmegy a függöny, az első szembesülés a színpadi képpel – a budapesti fellépések után voltak akik egyenesen ocsmánynak bélyegezték! –, mi tagadás, meghökkentő, de várjuk, hogy mi lehet belőle. VII. Károly francia király tétovázó, akár trónjáról lemondani is kész ingatagságát jól jeleníti meg Cristian Mogoșan, a Kolozsvári Román Opera magánénekese. Ezzel szemben tenorja az egész előadás során magabiztos, cizellált, hangzatos, színpadi mozgása alaposan kimunkált. Minden áriájából érződik zenei tudása, minden mozdulatából, lépéséből alapos felkészültsége. A második felvonás tenor-gordonka-angolkürt tercettje talán az előadás legszebb momentuma. Balla Sándor Giacomója (Szent Johanna apja) nem ennyire egyértelmû, no de maga a szerep sem ezt kéri tőle. Már-már bigott vallásos hite és apai szeretete között vergődik, előbb kiadja eretneknek hitt lányát az ellenséges angoloknak, majd tévedéséről megvilágosodva kiszabadítja őt – éppen így küldve a halálba. Talbot, az angol sereg parancsnoka (Gáspár István) az előadás gyengébb láncszeme, jellegtelen, szürke személy. Delil (Rétyi Zsombor) ennél jobb, habár epizódszerepe nem hagy túl nagy teret a kibontakozásra.

Covacinschi Yolanda Szent Johannája gondolatfakasztó. Mennyei megszállottsága, elkötelezett hite néhol az idegösszeroppanás szélére sodorja, Károly királlyal szembeni – kölcsönös – bimbózó földi vonzódása kétségekbe taszítja, de látomásai óhatatlanul a mártíromság felé vezetik lépteit. Covacinschi zenei teljesítménye remek, áriái hibátlanok, hangja szárnyal. Az előadás végére még a díszlettel is megbarátkozhatunk, ha valamiféle prehisztorikus, amorf anyagként fogadjuk el, ami csekély átrendezéssel esetenként erdőt, Reims városát vagy katedrálist jelenít meg. Zeneileg remek előadás, várhatjuk a folytatást.

Második felvonás: A haramiák
Már a budapesti előadások sajtóhíreiből, kritikáiból tudhattuk, hogy a nyitány az előző estinél is szebb. Várjuk, hallgatjuk, élvezzük, megtapsoljuk kitörő lelkesedéssel. Gyönyörűa gordonkaszóló, Kostyák Előd varázsolja elő a hangokat, szépen-búsan-andalítóan, ahogy egy csellónak szólnia kell. Vastaps. Arminio (Daróczi Tamás), Moser (Jekl László) és Rolla (Újvári Gergely) precíz, megbízható, de nem több. Amalia (Egyed Apollónia) hangja szépen szól, lelki tisztasága, testi törékenysége nagyon jól érvényesül, előadás végi halála azonban kissé előkészítetlennek tûnik – talán a forgatókönyvíró (Andrea Maffei) hibája. Massányi Viktor ármánykodása az első felvonásban még kissé vontatott, második felvonásbeli csúszómászó, a jellemtelenséget érzékeltető áriája-jelenete azonban teljességgel meggyőző. Tapsot kap a mûvész, megvetést a karakter, és ennek így kell lennie. Sándor Árpád (Massimiliano) basszusa ezúttal is állja a próbát: robusztus, de egyben lírai, magabiztos, de kétkedő, ha ezt kéri a librettó. Carlo (Hector Lopez Mexikóból, Bukarestből, de a hírek szerint jövő évtől már a Kolozsvári Román Operából) mintha kölcsönözne valamit az azték harcosok vérmérsékletéből, elszántságából, haramiavezérként magával ragadó. (Pedig a történet szerint csak az ellene elkövetett cselszövés vitte a rossz útra, de esküje kötelezi). Tenor-basszus, Sándor Árpád–Hector Lopez duett a második felvonásban, gyönyörû, a közönség lélegzete is eláll aztán robban a vastaps. Verdi nem cáfolja meg magát, kiemelt szerepet oszt a férfikarra, amely férfiasan állja is a sarat, haramiákként olykor lenyûgözőt nyújtva, zeneileg, képileg egyaránt. A díszlet, ha akarom morva erdő, ha akarom Prága városa, de ugyanaz az amorf tömeg. Kezdjük megszokni. Elfogadni? Talán...

Harmadik felvonás: Luisa Miller
Maradnak a díszletelemek, de néhol árnyjáték teszi mozgalmasabbá, telítettebbé a színpadi teret. Esetenként mintha régmúlt korok dagerrotípiái jelennének meg a háttérben, változatosabbá téve, dúsítva a cselekményt. Veress Orsolya Lauraként keveset énekel, de azt jól, mégis amolyan kulcsfigurává avanzsál, hiszen ő a Könyv hordozója. A Könyv, amelyben ott a Titok, amelynek lapjaira íródik az ármányos levél, majd a soha célba nem érő leleplező levél, és amely néhol kardot, néhol pedig végzetet hordozó méregpoharat jelképez. Miller (Busa Tamás) apaszerepe a végletekig tiszta és hiteles, leányával, Luisával (Kolonits Klára) bújdosásra készülődő duettje lélekszorító.
Szilágyi János ármánykodó Wurm grófja a tőle megszokottan valóságos, hangi adottságai, színpadi jelenléte egész egyszerûen arra kötelez, hogy elhidd, amit megformál. Federica grófné számomra talány marad – negatív vagy pozitív szereplő? –, megszemélyesítője, Károlyi Katalin már nem ennyire kérdéses. Természetes szoprán, jó artikuláció, meggyőző magatartás.
Walter gróf az eredendő bûn, így is jelenik meg, amint színre lép. Kovács István basszusa, mély regisztere mintha feneketlen kút legaljából (a pokolból?) törne fel. Félelmetes. A Szilágyival énekelt duettje maga a cselszövés magasiskolája. Rodolfót (Pataki Adorján) a darab elején még szemérmetlen csábítóként érzékeljük, de az idő múltán, zene folytán rájövünk: igaz hűszerelmes. Tiszta, kidolgozott hangzás, minden a helyén, szerethető-kedvelhető szereplő, meg is kapja elismerését tapsban. Luisa (Kolonits Klára) pedig megható, kedves, vidám, mélabús, apa- és kedvesszerető. És őrlődő e kettő között, mit áldozzon fel a másik vesztére? A sors és a librettó ad választ a kérdésre, számomra egyetlen talány marad: mindenki veszít: van, aki életét, van, aki leányát, van, aki fiát, csak az ármánykodó Wurm, a gróf bizalmasa marad büntetlenül. Vajon miért?

Ráadás
Az előadássorozat utolsó estéjén Selmeczi György mûvészeti vezető, karmester szépséglaboratóriumnak nevezte Verdi munkásságát. Nyilván, elsősorban zenei szépségre gondolt, és nem átallotta érzékeltetni: bizony a 19. századi zeneszerzőóriás dallamvezetése, harmóniái, dallamai például szolgálhatnának a disszonancia kizárólagos bûvkörében alkotó egyes mai komponisták számára is.