Tarisznyá(s)ba kerültem

Kostyák Alpár

Történt úgy bő 20 évvel ezelőtt, 1993 nyarán, amikor lengyelországi turnéra indult a Tarisznyás Néptáncegyüttes. Ahol néptáncos van, ott népzenésznek is lennie kell. A kéttagú zenekar „címzetes” brácsása, Szép Gyula azonban nem tudta vállalni a hosszabb kiszállást, a helyébe kellett beugornom. Persze ez még mindig csak kétharmad zenekar, bőgősre is szükség volt, de az is megoldódott. Az együttes koreográfusa, Szalay Zoli a népzenész-világban eredetileg nagybőgős, vele teljes lett a „banda”.

A csapat 1990-ben állt össze az akkoriban Kolozsváron tanuló egyetemistákból és táncházba járó fiatalokból. Az együtt táncolás igényét kellőképpen kielégítette a táncház, a csoportba verődést mindig valamilyen fellépés lehetősége stimulálta. A Lengyelországba indulás előtt a Kolozsvári Magyar Opera előtt gyülekeztünk.

A jármű: Robur mikrobusz (baloldali képünkön a csapattal). Pontosan nem tudom, hány személyes – talán 20, de annyi biztos, hogy a forgalmiban eggyel kevesebbet írt, mint ahányan akkor utaztunk. Végsebessége 60 km/h – lejtőn, hátszéllel.

Az utasok. A sofőr mellett Kallós Zoli bácsi ült, a többiek mögötte – szanaszét. Amennyire szanaszét lehet ülni egy kisméretű, de sok üléses autóban. Ott ültek a táncos fiúk és a táncos leányok, a pelikánok. Hattyúknak nem mertük nevezni őket, mert a rím kedvéért a disznó viccre mindig ráállt volna a szánk. A sofőr mögött, az utolsó kettős ülésen Bardocz Sanyi meg a kontrása. Kicsit szorosan, mert a lábuk alatti tér tele volt alkohol nevű folyadékkal, Sanyi ugyanis az indulás előtti napokban vette fel a Caritas nevű piramisjáték keretében a befektetett összeg nyolcszorosát.

Indulás. A beszállás után Zoli bácsi az autó műszerfalán levő kazettofonba „benyomta” a legújabban megjelent népzenei gyűjtésének kazettáját – a Moldvai siratóénekeket. Az első pihenőnél Csempész „kilopta” a kazettát, és feltett „valami” kemény rockot. Visszaülés, kazettacsere. „Anyám, anyám, kedves anyám, miért hagytál itt ilyen koráááááán...” És ez így ment pihenőről-pihenőre, miközben az ital fogyott, a megtett kilométerek száma nőtt. A lengyelországi turné célállomása Ustrzyki Dolne nevű település volt, a cseh–lengyel–ukrán hármas határ közelében: a falu közepén az egyik utca Cseh-, a másik Lengyelországhoz, a harmadik meg Ukrajnához tartozott. Vigyázni kellett, nehogy eltévedjünk, mert az ukrán határőrök kellő dokumentumok hiányában nem engedtek volna vissza Lengyelországba. A szereplések jól sikerültek, nagy nehezen a gázsit is megkaptuk, másképp nem lett volna üzemanyagra pénzünk.

Újabb helyszín: Dombfalu (Magyarszovát), Biró Farkas farmja. Időpont: 22 évvel a lengyel turné után, 2015. június 5–7-én.

Résztvevők: fiatal anyukák – egykori pelikánok, fiatal apukák és fiatal nagytaták, nagymamák (jobboldali képünkön). A későn szülő pelikánok hozták magukkal kicsinyeiket, egyes egykori tarisznyások már kiforrott muzsikuscsemetéikkel érkeztek. A két évtizeddel ezelőtti egyetemisták vagy diákok helyett hazai és nemzetközi cégek itthon vagy külföldi kirendeltségeken dolgozó „fontos” (szak)emberei jöttek a találkozóra: intézményvezetők, tanügyben dolgozó „napszámosok”, szoftverfejlesztő „nagyokosok”, újságírók, azok, akikben közös most is a népzene-néptánc szeretete, az együtt éneklés-mulatás öröme.

Közben a bográcsban főtt a pörkölt. Aznap még a nap is később ment le, mert kíváncsian vissza-vissza kacsintott a domb(falu) mögül. Nézte a pontozót járó (volt) legényeket, maradék fényével ébresztgette a hangszerén szundikáló kontrást, biztatta a brummogó bőgőt, miközben hallgatta a csujogató, örökifjú pelikánokat. Sötétedés után már csak hangfoszlányokat hallani: „Megyek az úton lefelé...”