Százhúsz éve született Fekete István, a természet apostola

Akkoriban jobb szórakozás hiányában az ifjúság még önszántából olvasott, nem igazán kellett arra kötelezni a kamaszokat, hogy kezükbe vegyenek egy könyvet. Fekete regényei igazi csemegének számítottak, amibe bele tudtuk élni magunkat, az íróval együtt kalandoztunk szebbnél szebb tájakon, és estek meg velünk hihetetlen történetek. Verne mellett egyik kedvenc írója volt az akkori fiatalságnak. Mivel többen kertes házban laktunk, olykor megpróbáltuk eljátszani azokat a történeteket, amiket a Tüskevárban vagy annak folytatásában, a Téli berekben olvastunk. Kutyánk, macskánk volt, madarak csicseregtek a fákon, hétágra sütött nyáron a nap, és ha nem is éltünk a regényben leírtakhoz hasonló környezetben, azért napokig mi voltunk Tutajos és Bütyök, nagyapánk személyében pedig néha még az öreg Matula is csatlakozott a társasághoz. Utólag Fekete István gondolatait mi is magunkénak érezhetjük: „hálás vagyok érte, hogy hagytak gyereknek lenni! Nem oktattak, nem neveltek, nem irányítottak úton-útfélen és minden pillanatban. Hagytak annak lenni, aki vagyok, aki leszek.”

Versekkel indult

A fiatalság egyik örök kedvence, Fekete István 1900. január 25-én született a Somogy megyei Göllén. Életének első tíz évét töltötte szülőfalujában, s ez meghatározta későbbi életét is. Itt szerette meg a természetet, a növényeket, az állatokat és a falu egyszerű, de értékes embereit. Nagy hatással volt rá apai nagyanyja – akivel egy szobában lakott –, valamint édesanyja, akik melegszívű szeretetükkel ellensúlyozták apja vasszigorát. Szülőfalujában ismerte meg Puska András uradalmi csőszt, akiről később Matula bácsi alakját mintázta. A csősznek valóban ez volt a beceneve, de Fekete regényei egyébként is tele vannak az életből ihletett figurákkal. Iskoláit Göllén kezdte, de már Kaposváron fejezte be, mert családja a gyermekek további tanulása miatt a városba költözött. Ott végezte el a polgári, majd a felsőkereskedelmi iskolát is.

Diákévei után katonasorban és akadémistaként írogatott, ezek az írások csak rövid vázlatok voltak. Első felnőtt írásai rövid lélegzetű megfigyelések voltak elsősorban a vadászat és vadgazdálkodás témaköréből. Környezetéből, az életből ihletődött, azt írta meg, amit munkája vagy kirándulásai során megtapasztalt. Először verssel jelentkezett 17 évesen, és noha költő is volt – 168 verse ismert –, e területen nem tett szert különösebb elismertségre. Ennek talán az lehet az oka, hogy remek ifjúsági regényeket, vadásztörténeteket írt, ezek népszerűsége és hiánypótló mivolta messze meghaladta versei ismertségét.

Lelke köztünk jár

A Gárdonyi Géza Társaság regénypályázatán 1936-ban A koppányi aga testamentuma című történelmi regényével futott be, amely 1937-ben meg is jelent. Következő kisregénye, a Csí 1940-ben látott napvilágot. Főszereplői madarak, pontosabban egy fecskepár. Elbeszéléseit a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők, vadásztörténeteit pedig Kittenberger Kálmán vadászlapja, a Nimród közölte.

Politikai okokból 1949 után könyveit nem adták ki, alkalmi munkából tartotta el családját 1951 őszéig, amikor tanári álláshoz jutott. Szerencsére írói kedve nem lankadt, hiszen a „száműzetés” után jelentek meg főművei, a Tüskevár (1957), a Bogáncs (1957) és a Téli berek (1959).

2013-ban adták el a tízmilliomodik Fekete István-kötetet. Könyveit mintegy tizenkét nyelvre fordították le. Több művét megfilmesítették, amelyek közül a legismertebb a
Tüskevár.
1970. június 23-án hunyt el. Először a Farkasréti temetőben búcsúztak tőle, majd szülőfalujában, Göllén temették el. Az írószövetség részéről Jókai Anna mondott temetési búcsúbeszédet: „nem lehet olyan sötét, hogy ne keressük a felhők mögött a csillagok rezzenéstelen fényességét… Nyugodjanak békében csontjai, de lelke igenis járjon közöttünk, nyugtalanítóan, termékenyítően és vigasztalóan” – mondta Fekete István koporsója mellett.