Nép. Tánc. Fesztivál

Sokak véleménye szerint minden nemzet népi tánchagyománya szorosan kötődik nemzeti karakteréhez. Kallós Zoltán népzenekutatónk szokta fennen és váltig hangoztatni, hogy addig vagyunk magyarok, amíg magyarul énekelünk, és magyarul táncolunk. Jómagam sok alkalommal voltam szemtanúja, esetenként népzenészként, máskor televíziós szerkesztőként annak, hogy a beolvadás, anyanyelvvesztés küszöbén álló közösség hogyan fedezte fel magának a néptánc megtartó erejét. Ilyenkor furcsán (magyartalanul?) szól az ének, a csujjogatás, de együtt dobban a láb és a szív – talán még magyarul.

Mióta újból egy bakelitlemezeket lejátszó gépezet boldog tulajdonosa lettem, folyamatosan hallgatgatom gyűjteményem darabjait. Nemrégiben egy 1978-ben megjelent korong került a lemezjátszó lapjára, borítója pedig a kezembe, címe Élő népzene V. Talán mondanom sem kell, hogy megjelenésekor és az azt követő időszakban valóságos fétise volt a táncházlátogató közönségnek, a „mozgalom” elindításának valamennyi nagy neve szerepel rajta a nemrégiben elhunyt Halmos Bélától Sebestyén Mártáig. Nos ennek a lemeznek a borítóján szerepel egy szövegrész idősebb Csoóri Sándortól, ebből idézem: „A néptánc történetének két fontos történelmi pillanata volt: az egyik, amikor a tánc fölkerült a színpadra, és a másik, amikor a színpadról újra visszakerült a földre. Nem művészetként, hanem azért, hogy tánc maradhasson, mint ahogy szél a szél, eső az eső.”

Magvas, akkoriban – hetvenes évek vége – sokunkat egy bizonyos irányba befolyásoló gondolat. Hittük, vallottuk, hogy a néptáncnak semmi keresnivalója a színpadon, de ha mégis, akkor sem az évtizedek óta betokosodott Mojszejev-stílusban, ahogyan azt az akkoriban egyetlen, magyar tánckoreográfiákat is műsorra tűző népi együttesünk tette. Tüntetően távol maradtunk az előadásoktól, gondoltuk, ezáltal is érvényt szerzünk  álláspontunknak. Ma már tudom: hiba volt. Szóval roptuk a táncot hitelesen, parasztosan, táncházasan. Csakhogy... A táncházaknak helyet adó intézmények (művelődési házak, KISZ-székházak, szakszervezeti központok stb.) előbb-utóbb kéréssel álltak elő: valamit be is kellene mutatni mindabból amit tanulunk. Szóval az elvtársak számára érthetetlen, felfoghatatlan volt, hogy mi csak a táncért, annak öröméért – no meg mondjuk a párválasztásért, de ez már egy más történet – járunk táncházba. Szerettük a székit, mezőségit, kalotaszegit, „mint ahogy szél a szél, eső az eső”. De hát a cél szentesíti az eszközt, a táncházak megmaradása érdekében is kelletlenül bár, de egyre többen felmentünk a színpadra, többnyire csak úgy, koreográfia nélkül, akárha egy bálban, falusi mulatságban lennénk, húzd rá, cigány, ereszd el a hajamat... Egy időben csordatáncnak neveztük ezeket a színpadi jelenéseket, talán nem ok nélkül. A néptánc történetének harmadik fontos történelmi pillanata bekövetkezett: a tánc újfent fölkerült a színpadra. De hála istennek, és köszönhetően a táncházakból kinőtt új koreográfusi nemzedéknek – a teljesség igénye nélkül, és csak az erdélyiekre szorítkozva: Könczei Árpád, László Csaba, Orza Călin, Szalai Zoltán, Könczei Csongor, Ivácson László – a régitől eltérő, megváltozott formában. Meghatározóvá vált a hiteles néptáncelemekből való építkezés igénye, ennek megfelelően a táncművészek alapképzése is változott. Nem balettesekre hanem néptáncosokra lett szükség. A monolittípusú „mindenki együtt, mindenki egyszerre” stílusú koreográfiák eltűntek, megbomlott a színpadi tér, két-három modulban kezdett mozogni a tánckar, autentikussá váltak a viseletek, a zene. Jöttek a táncszínházi előadások, nem is volt igazi koreográfus, aki bár egy ilyennel ne kísérletezett volna. Jöttek az új néptáncegyüttesek, nőtt a kínálat – és maradt a közönség. Nem is nőtt, nem is változott túlságosan nagymértékben. A nagy telt házas előadások elmaradoztak, kezdődhetett a könnyen mozgatható, bármilyen kis színpadon előadható, könnyen emészthető előadások korszaka. Talán ezt éljük most. A szakma persze kíváncsi önmagára, így aztán kitalálta a megmérettetés, összehasonlítás különböző formáit. Fesztiválok, minősítők, fölszálló pávák – leszálló ágon? Nem hinném. A televíziós közvetítések közönségsikere mást sejtet, és ez már a néptánc történetének minden bizonnyal negyedik fontos pillanata. Amikor show-műsorként, uram bocsá, revüként eladható. Hogy ki nyer mindebből? A nézettségét növelő televíziós csatorna minden bizonnyal. A magát több millió nézőnek megmutató együttes, néptáncos valószínűleg. A néző talán. A néptánc? Nos erre a kérdésre magam sem tudom a választ, de azt igen, hogy Kalotaszentkirályon, Válaszúton, Vajdaszentiványon, Sófalván, Gyimesben és még sok más hazai helyszínen az idén is sok száz-ezer érdeklődő tanulta, ropta a táncot. Csak úgy, ahogy „szél a szél, eső az eső.”