Nem a költők, az olvasók versenye

– Népmesei felütéssel kezdeném: három gyermek és három munkahely mellett mikor és mennyit ír a költő? A díjnyertes versed miként született?

– Amikor időt tud rá szakítani – és kevesebbet, mint szeretne. Persze kérdés, mit tekintünk versírásnak. A költő nem csak akkor „írja” a versét, amikor írószert vagy billentyűzetet vesz a kezébe és elkezd szavakat vetni a papírra vagy a képernyőre. Hanem akkor is, amikor zötykölődik a buszon, baktat az utcán valahová vagy kilép egy kávéra munkaszünetben – csak akkor még nem írja le, hanem forgatja, csiszolgatja a sorokat magában. Hogy hű maradjak a népmesei felütéshez: a versversenyben résztvevő, Valaki ismét megérkezett című vers nagyobbik részét a korfui tengerparton „írtam”, fürdőzés közben. Tudom, ez túl szép, hogy igaz legyen, és már-már giccsbe hajlóan poétikusan hangzik, de ez a színtiszta igazság.

– Volt-e számodra valamiféle tétje a versenynek, vagy inkább játéknak fogtad fel?

– Egyetlen tétje volt: hogy minél több emberhez eljusson az én versem meg a többieké is, a Facebook és a YouTube pedig erre igencsak alkalmas felület. Játék, természetesen, de kicsit olyanformán, ahogyan Szilágyi Domokos írja: „Én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan”. És azért tökéletes ez a megfogalmazás, mert régen rossz, ha ezt az egészet maguk a szerzők elkezdik halálosan komolyan venni, energiát és hübriszt invesztálnak valamibe, ami természete szerint nem lehet több játéknál. A költészet lényegétől idegen a verseny, a versek nem azért születnek, hogy virtuális toplistákat állítsanak fel belőlük, ezért a Versverseny sem a szerzők közti vetélkedésről szól az én értelmezésemben, hanem a potenciális néző- és olvasóközönség poézis melletti mobilizálásáról, és ez ebben a formában elég hatékonyan elérhető. A Versverseny tehát nem a költők, hanem az olvasók versenye.

– A véletlenen múlott, hogy ki kit szaval? A tavalyi díjnyertes alkotást is Marosán Csaba adta elő... Milyen érzés a szerzőnek más interpretációjában visszahallani azt, amit írt?

– Annak, hogy milyen alapon „társultak” a színészek a versekkel, Víg Emese szerkesztő asszony a tudója, ő dönti el, melyik színművész kinek a versét mondja. A színművészek nem egyeztetnek a szerzőkkel, sőt úgy tudom, Emese elég szigorúan is veszi a választás meglepetés-jellegét. Én tudtam már az elejétől, hogy Marosán Csaba az „én emberem”, mert egyszer, amikor a színházban összefutottunk, ő a hangját lehalkítva közölte velem: „nem tőlem tudod, de én mondom a versedet”. Tessék, most lebuktattam Csabát. A színészi interpretációval kapcsolatban mindig arra vagyok kíváncsi, hogy mivel tud meglepni a versmondó: ugyanoda teszi-e a hangsúlyokat, ahová én tenném, azt emeli-e ki, amit én is kiemelnék, felszínre hoz-e olyan jelentésrétegeket, amelyek akár előttem is rejtve maradtak. Ha az előadói értelmezés szolgál újdonságokkal is, de nem annyira, hogy ne ismernék rá a saját szövegemre, az megnyugtató érzés. Én őszintén szerencsésnek mondhatom magam, mert azoktól a színművészektől, akik eddig mondták vagy énekelték a verseimet – Viola Gábor, Csutak Réka, Laczkó Vass Róbert, Marosán Csaba – megkaptam ezt az élményt, és ezt köszönöm nekik.

– Ha választhattál volna, ugyanez a versed szerepelt volna a versenyben? Miként vélekedsz a rendezvényről, a méltányosságot számon kérő, a like-versenyt kiáltó kritikai hangokat is beleértve? Változtatnál-e valamin?

– Ha elmondom az ezzel kapcsolatos véleményem, azt a benyomást kelthetem, hogy hazabeszélek, mert könnyű megvédeni a verseny koncepcióját annak, aki megnyerte. Node nem akarom megkerülni a kérdést. Én már a korábbi években – amikor nem nyertem meg vagy nem is voltam versenyben – sem tudtam azonosulni a jelzett kifogásokkal, több okból sem. Először is, ez nem valamiféle „hivatalos” reprezentatív rangsorolása a kortárs magyar költészetnek, hanem – mint fentebb beszéltünk róla – egy játék. Amelynek történetesen ezek a szabályai. Lehet más koncepciójú irodalmi játékokat is kitalálni, szabad a préri. Aztán: azok a versek, amelyek bekerülnek a versenybe, átmennek egy szakmai előzsűrizésen, hiszen a lista az irodalmi lapok, fórumok ajánlásai alapján áll össze – nem valószínű tehát, hogy olyan szövegek kerüljenek versenybe, amelyek nem érnek el egy bizonyos esztétikai mércét. Az én értelmezésemben a 11 vers közül bármelyik lehet a „nyertes”, másként eleve nem kerülhetett volna a keretbe. Azzal pedig végképp nem értek egyet, hogy csakis „szakmai” zsűri dönthet a versek versenyében. Mert igaz ugyan, hogy így előnnyel indulnak azok, akik jobb mobilizációs készségekkel rendelkeznek a közösségi hálón, de arra sincs semmilyen garancia, hogy a szakma tagjaiból verbuválódott zsűri teljesen elfogultságmentesen dönt. Sőt van ennél rosszabb is: nemrég – szintén a Facebookon – elég nagy feltűnést keltett, hogy egy neves magyarországi irodalomtudós, akinek a szakmai reputációja révén bérelt helye lehetne bármilyen irodalmi bírálóbizottságban, arról érdeklődött nyilvánosan, hogy ugyanbiza ki az a Király László és Farkas Árpád, akik Babérkoszorút kaptak. Ami pedig a verset illeti: maradjunk annyiban, hogy a végeredmény ismeretében nem volt elhibázott választás.