Minden este takarásban

Kevesen gondolnak azokra, akik nélkül semmiféle produkció nem jöhet létre, akik jóval az előadás előtt és után is végzik a dolgukat ahhoz, hogy a tisztelt publikum elégedetten távozzon anézőtérről.
A színház-és operaelőadások egyik lényeges eleme a látvány. Egyes műfajokat leszámítva – kivétel talán a minimalista színház – elképzelhetetlen egy produkció például díszletek nélkül. Az opera műfajára ez többszörösen is igaz, hiszen majdnem lehetetlen eljátszani egy Wagner-operát egy székkel és egy asztallal jelezve a helyszínt. De még egy operettet sem lehet előadni a csupasz színpadon, mert Lehár Ferenc vagy Kacsóh Pongrác álomvilága megköveteli magának a történethez illő környezetet.
A kolozsvári magyar opera társulatának repertoárján mindkét műfajból szerepelnek bőségesen címek. A díszletek berendezése minden előadásnak fontos eleme, és amikor a néző még csak tervezgeti az estéjét, a díszletmunkások olykor már belefáradtak a munkába.
A rivalda mögött zajló munkába próbáltunk belesni a kolozsvári magyar opera egyik előadása előtt és közben. Amit az ember ilyenkor tapasztal, túlzás nélkül nevezhető az alkotás egyik külön fejezetének…

Kilenc méterrel a színpad felett
Egy színpadot kiszolgáló teljes műszaki stáb a magyar operában – és általában a hasonló intézményekben – a díszletet beállító díszítőkből, öltöztetőkből, fodrászokból, kellékesből, világosítókból, hangosítókból áll. A színpadi díszítőké a legnépesebb tár, ők tizenegyen vannak, de szorosan együttműködnek a két bútorossal is. A csapatban mindenkinek igen jól megszabott munkája van, a feladatok pontosan leosztottak. Nem is lehet másként, hiszen olykor hatalmas elemeket kell beállítani, és a munka nem mindig veszélytelen.
Különleges feladatokat lát el a táron belül a zsinóros, aki a felfüggesztett díszletelemek mozgatásával foglalkozik. „Ha a helyzet megköveteli, a zsinórpadláson kilenc méteres magasságban dolgozó személy számára kijelölnek egy segítőt” – mondja Moldován István, aki 25 éve dolgozik díszítőként a kolozsvári operában. Az intézményben, hasonlóan a német nyelvterület színházaihoz, a zsinórpadláson a mai napig kézzel húzogatják a súlyos díszletelemeket. Az úgynevezett főzsinóros az előadás egész tartama alatt a helyén van, mivel gyakoriak a felvonásokon belüli változások, ezeket pedig a zsinórpadlásról oldják meg. „Az olasz színpad teljesen más” – meséli Moldován István, aki sok ország operájában megfordult már a csapattal. Olaszországban úgynevezett „hajókötélrendszert” alkalmaznak, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a színpadról húzzák a magasba a díszítőelemeket, és nem az „égből” engedik le őket. Olyan ez, mint a matrózmunka, csigákon szaladnak a súlyos kötelek, és a helyzetnek megfelelően leengedik, vagy felemelik a rájuk erősített elemeket.

Elsőként jönni, utolsónak távozni
Természetesen a technika fejlődésével sok helyen a díszletmunkások dolga is könnyebb lett, hiszen sok színházban már számítógépes vezérlésű a színpadkép kialakítása.
Térségünkben azonban még a régi módszerekkel dolgoznak, és Kolozsváron ezzel nem is érnek véget a feladatok. Vannak darabok, melyeknek igencsak maradandó díszleteket sikerült kitalálniuk a tervezőknek, ezeket akár évtizedekig is tárolja az intézmény. Az évek során annyira felhalmozódtak a különböző előadások díszletei – egyébként a színház és az opera közösen használja a raktárt –, hogy az intézmény területén már nem férnek el. A várostól mintegy tíz kilométerre van még egy díszletraktár, sokszor innen kell be-és kiszállítani a hatalmas elemeket.
A díszletezők akkor is dolgoznak, amikor nincs előadás, hiszen a próbák alkalmával ugyanúgy kell biztosítaniuk a megfelelő elemeket. Külön érdekesség az úgynevezett Díszlet-Bútorjelzés-Kellék (DéBéKá, ahogyan ők mondják) próba. Ennek a lényege az, hogy nem az eredeti bútorok és díszletek kerülnek fel a színpadra, hanem csupán jelzik azok majdani helyét az előadásban. Egy falat függönnyel jeleznek, egy asztalnak vagy szekrénynek bejelölik a helyét, de a kellékek már ekkor is az eredetiek, nehogy az előadás hevében virág helyett kard kerüljön a hősszerelmes kezébe…

Mindennek pontos helye van
A próbákon a díszítők begyakorolják azokat a változásokat, amelyekre majd az előadáson kerül sor „élesben”. Ha nem is az eredeti és teljes díszletet használják, mire eljön a bemutató ideje, már minden szögnek, bútornak, asztalnak és minden egyébnek behunyt szemmel is tudni kell a helyét. Nem könnyű munka, a felelősség is nagy – szerencsére a kolozsvári operában még semmilyen baleset nem történt –, így aztán kevesen vannak, akik kitartanak a szakma mellett, mint Moldován István. De ismerek olyan díszítőmunkást is, aki sérvvel ment nyugdíjba, vagy idő előtt betegállományba került. Ehhez képest a fizetések – mint oly sok más területen – szinte szimbolikusak. Gondoljunk csak arra, hogy a díszletmunkás az első, aki előadás vagy próba napján a munkahelyén van – olykor hat órával a produkció kezdete előtt –, és esetenként hajnalban ér haza. Munkájuk nélkül a világosító nem állíthatja be a fényeket, a hangosító a mikrofonokat, és leáll az egész művészi folyamat. ők felelnek, hogy a díszletek ne essenek senkinek a fejére, hogy a művész biztonságban érezze magát a színpadon. Ezért is alakulhatott ki kölcsönös tisztelet a művészek és a díszítők között, és egyiküknek sem derogál, ha néha együtt fogyasztanak el egy korsó sört.