Mesés élet felnőtt fejjel

Pápes Éva (képünkön) nem mindennapi hivatást mondhat a magáénak: mesefejtő. Szakmája nem miszticizmuson alapul, nem is a történetek végletekig való kivesézésén, inkább egyfajta gyakorlati látásmód, ami felgyorsult és kusza világunkban cseppet sem nevezhető haszontalan segítségnek. Főleg, hogy az igazi mesék világa szó szerint a rend szabályára épül. Idén megjelent kötete, a Királylányok, tündérek, boszorkányok. A nő három arca a mesében a L’Harmattan Kiadónál látott napvilágot. A könyv a mesék bölcsességének segítségével a női lét három alapvető szakaszán vezeti végig az olvasót.

Lélektérkép

Miért és mire jó a mese, illetve a mesefejtés? – kérdezem Pápes Évát, de maga sem tud egyértelmű választ adni. Meglátása szerint olykor elég, ha a mese elkezdi sajátos útját az emberhez, úgy hat rá, máskor viszont nem árt, ha tudatunk is „be van kapcsolva”, vagyis nem csak érezzük, hanem értjük is a részleteket. Karácsony Sándor nemzetközi hírű pedagógus, filozófiai író meglátása szerint a magyar gondolkodásmód lélekben a keleti nagy sztyeppékhez kapcsol minket, ám ehhez járul egy nagyon is konkrét, tárgyias gondolkodásmód. Az volna jó, tartja, ha ezt a nyugati analitikus gondolkodást együtt tudnánk használni keleti lelkünkkel.

Pápes Éva szerint a mesefejtés is hasonló hozzáállást kíván, hiszen a mesék lélektérképszerű képződmények, képekben beszélnek. Ezek a szimbólumok vezetnek el azokhoz az ősképekhez, melyek szinte mellbe vágják az embert, olyan erős felismerést jelenthetnek. „Nagyon nehéz ezt pontosan megfogalmazni: kinyílik valamiféle tudás az életről, magamról, a dolgok történéséről, módjáról. Egyszerre ismerek fel részleteket a mesében és magam körül, mert egyszerre nagyon személyes és nagyon általános. Azért van ez így, mert a mesék olyanok, mintha belelátnék egy emberi történésbe, abba, hogy az emberi lélek hogyan működik” – fogalmaz Pápes.

Sánta róka, sárkány

A gyerekek még intenzívebben érzik a mesét, mint a felnőttek. Nyomot hagynak bennük a történetek, nagyjából úgy, ahogy az egymást követő karcolások a fában, egyre mélyebbek lesznek. „Történnek az emberrel is dolgok, amelyek bevésődnek. Ha a mesében olyan hellyel találkozom, ahol ez az érzelem szerepel, azonnal reagálok rá, valami mély nyomot hagy bennem, mert találkozik a benne lévő sok-sok ugyanarra a helyre történt karcolással. Mert van bennem valami fájdalom, vagy öröm, harag, bármi érzelem, ami találkozik a meseképpel” – véli Pápes Éva, aki szerint, ha felismerem az érzelmet, amely nyomot hagyott, segíthet letenni annak minden terhét.

Legerősebben fájdalmaink rögzülnek. A mesében azt látjuk, hogy a hősnek el kell mennie valahová, aminek a pontos helyét senki nem tudja, csal a sánta róka vagy a törött szárnyú holló. „Ez semmi mást nem jelent, mint hogy fájdalmaink visznek minket előre, azok mutatnak utat. Arra kell menni, azzal kell szembenézni, hogy meg tudjuk szüntetni” – ecseteli a mesefejtő. Kiemeli: ezek nem reális történések, hanem a lélek szintjén zajló folyamatok.

Mint ahogy a lélek világát idézi a sárkány, a boszorkány és a tündér is. A sárkánnyal való találkozás például valamilyen mély, még nem artikulált energiát jelent a mesékben. Valamit, amiben komoly fájdalomtartalom is lehet. „A sárkány mindig azt a tüzes erőt jelenti, ami bennem van, de nem tudok mit kezdeni vele, mert elvisz engem. Harcolnom kell vele, le kell vágnom a fejét, hogy én legyek a fej: magyarán, hogy irányítani tudjam ezt az erőt, birtokba tudjam venni” – mondja Pápes Éva. A hős megküzdése a sárkánnyal az erő birtokába kerülést jelenti, azt, hogy uralni tudom az erőt, hatásossá tudom tenni. De lelki történés a boszorkánnyal való találkozás is: a boszorkánnyal találkozva a változás küszöbén állunk, mérlegre kerülünk. Ha könnyűnek találtatunk, állattá változunk, mert nem voltunk képesek átlépni a küszöbön, vagy kővé leszünk, érzelemmentes tárggyá. Az állattá válás pedig annak a képességnek az elvesztését jelenti, hogy el tudjuk mondani, mi a bajunk.

Univerzális világ és rend

A mesék világának egyik legdöbbenetesebb jellemzője, hogy képeik minden kultúrában szinte ugyanazok. Ennek oka, hogy lelki történéseink általánosak, kultúra-függetlenek. A történeteket átszövő vékony kulturális réteg árnyalatnyi eltéréseket eredményez, de a történések, események lényege változatlan. „Ami a lélek szintjén zajlik, Timbuktuban ugyanúgy megy, mint Amszterdamban, Budapesten vagy Kolozsváron, ezért hasonlók a mesék is” – vallja a mesefejtő. Ez azonban csak a népmesék esetében igaz, nem érvényes például az Andersen-mesékre és más szerzők tollából született írásokra.

Bár Andersen meséi mára kvázi népmesévé váltak – gondoljunk csak a gyufaáruslány, az ólomkatona vagy a rút kiskacsa népszerű történetére –, mégsem azok. Pápes Éva szerint a dán író meséi is nagyon sok fájdalmat beszélnek el mesei nyelven, de nem úgy működnek, mint a népmesék. A népmesékben ugyanis mindig visszaáll a rend, és ez rendkívül fontos jellegzetesség. „A népmese már olyan pontos kristályszerkezet, ami megannyi mesélőt túlélt, ezért minden felesleges lekopott róla, és bár a variációk száma így is végtelen, a stabil mag, a lényeg ugyanaz: a felbomló rend az események íve végén újra helyreáll” – állapítja meg a mesefejtő.

Az Andersen-mesékkel szemben a Grimm-mesék érdekes átmenetet képeznek, zömük ugyanis népmesei gyűjtésen alapul, ezért továbbra is tükrözik azok sajátos világát. Annyi kulturális különbséget azonban felfedezhetünk, hogy a germán alapú népmesék a magyar mesevilágnál véresebb jeleneteket festenek, és sok olyan szörny és figura jelenik meg bennük, amelyek nálunk ismeretlenek. Ugyanazok a történések egy angol változatban jóval mértéktartóbbak.

A magyar verziókban jellegzetességnek számít a táltos ló. Pápes Éva szerint ezek olyan, ki nem aknázott erőközpontokat szimbolizálnak, amelyet segítségül tudunk hívni a bajban. Szintén magyar „specialitás” a három szintű világ. Ebből a középső a mi valóságos világunk, de van egy alsó világ, amely nem azonos a pokollal, és természetesen létezik fenti világ is. A mesékben magától értetődő az átjárás ezek között. „Hiszen ugyanaz van az alsóban is, mint fenn: kastély, csak azt a sárkány lakja, amely elrabolta a királylányt. Az alsó világból pedig fel lehet menni a középső világba, mert ha az ember részvéttel van az élet iránt, például megmenti a nagy madár fiókáit, akkor, ha a vihar megtámadja őket, a nagy madár hálából felviszi a hőst a középső világba. Mert a mesében minden pillanatban arról van szó, hogy ki vagy te, mid van, van-e lelked, szíved, cselekvő erőd, van-e benned kurázsi? Ugyanaz, mint az életben, csak mesei nyelven” – összegez a mesefejtő.

Pápes Éva szerint, ha figyelünk, a mesékben magunkra ismerhetünk. Rájöhetünk, hogy hol váltunk kővé, hol hibáztunk el valamit. A mesék képei ugyanakkor nem az eszünknek szólnak, hanem egyenest a lelkünknek. Üzenetek a múltból, abból az időből, amikor az ember még tudta, hitte, hogy a rend helyreállítható, minden helyzet megoldható. Mert a mese a maga archaikus nyelvén ezt üzeni legfőképpen. „Van egy köznyelv, amelyet mindannyian értünk, a tudományos nyelvet hol jól, hol rosszul értelmezzük. A mese archaikus nyelvét csak felismerni lehet, de ha megtörténik, elementáris felszabadító erővel hat” – mondja a mesefejtő, aki szerint felnőttkori „meseértésünkhöz” nem árt, ha gyerekként minél több mesét hallunk. Így már zsenge, nyitott korban megismerhetjük a rend világát, érzékelhetjük, hogy milyen az, ha valami jól működik, hogyan lesz a legényből királyfi.

Kendőzetlenül

A mesefejtő szerint nem kell lebutított, bizonyos jelenetektől megszabadított meséket olvasnunk gyermekeinknek, hisz mindennek értelme és lényege van a mesében, semmi nem az erőszakosság szándékával történik, és a gyerekek értik ezt. Kendőzetlen mesék kellenek a gyerekeknek ahhoz, hogy egészséges felnőtté váljanak, mert így a rend helyreállításáról, kitartásról tanulhatnak. „Az álhős megöli a hőst. Mi történik ebben a reménytelen helyzetben? Jönnek a segítő állatai, elszalasztják a nyulat az élet vizéért, aki egy kulacsban elhozza, meglocsolják vele a hőst, és máris él, sőt, hétszerte szebb mint volt. Hiszen minden keserves megpróbáltatás válhat olyan tanítási helyzetté, hogy hétszerte szebbek leszünk utána. Okosabbak, tisztábbak, bölcsebbek, ha így tekintünk a helyzetre, és nem úgy, hogy bizony jól kitoltak velünk”.