Mese a félig bevállalt életről és a piros hóról

Molnár Ferenc Üvegcipője ma sem poros. Igaz, a korabeli viccek helyett Mohácsi János rendező és Mohácsi István dramaturg korszerűbbeket applikált a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadásába, de a lényeg nem változott. A népszerű darab láttán magunkra ismerhetünk. Hisz akad közöttünk ma is olyan, aki feljutva valamiféle józsefvárosi uborkafára, kapaszkodás közben elveszíti lelkének egyik felét, a maradék felét pedig megkeményíti. Az Üvegcipő Adélja a szerelem elől egy kényszeredett házasságkötésbe menekül, melyet megunt szeretőjétől erőszakol ki. Új szeretője iránt táplált érzéseitől ugyanis megrémül, szerelmes önnönmagát nem vállalja, mert az veszélyeztetné függetlenségét s meggyengítené az évek alatt növesztgetett kitinpáncélját. Adél tudja, ideje oltár elé lépnie valakivel, Sipos, a bútorrajzoló nem a legjobb parti – valójában az ő kitartottja – de kéznél van, zsarolható, s általa a fél-proli fél-polgár szomszédok szemében a vénlánysorba kerülő szingli a konszolidált úriasszonyok rangjára emelkedhet. Mohácsi Üvegcipője, sok egyéb mellett arról beszél: önmagunk megítélésénél mennyivel fontosabbnak tartjuk, hogy környezetünk kinek, minek tart bennünket, mint az, hogy szeretnek-e minket.

Adél bérházában cselédkedik a butuskának tartott Irma, aki sehogy sem illik a képbe, mert nem hajlandó a józsefvárosi etikett szerint élni. Az elvarázsolt lány meztelenül fürdik az esővizes hordóban, cicit ad a kismacskáknak és leplezetlenül szereti Sipos urat, Adél vőlegényét. Ez a habókos tinédzser, anélkül hogy tudná, ösztönből üzen hadat a görcsölő, képmutató, rosszkedvű világnak. Meg van győződve arról, hogy ő a mesebeli Hamupipőke, akiért egyszer eljön a királyfi. Valójában az odabújás lehetőségére vágyik, simogatásra, valamiféle biztonságra. S hogy miért éppen a magánakvaló Siposban látja élete hercegét? Hát melyikünk tudja megmagyarázni, hogy az a másik ember miért kell neki? Sipos azt állítja, akkor lesz az Irmáé, ha majd piros hó esik. De a kislány harcol érte, és végül megkapja.Valójában senkitől sem veszi el, hiszen Adélnak sem kell igazán ez a sodródó agglegény, ő másik albérlőjébe, a nála fiatalabb Császár Pálba szerelmes. A jóképű ötvössegéd szintén sodródik, de nagyon úgy tűnik, hogy éppen egy gazdag lány kikötője felé.

Mohácsi rendezésében a négyes fogat konfliktusai egy társadalmi mikroközegbe ágyazódnak. A főszereplők mellett jelentős súlyt kapnak az előadásban azok a kis emberek, akik a környezet élő szövetét adják. A rendező az aprónak megírt figurákat feldúsítja, néha már-már csehovi lelkülettel tölti meg őket. A lakodalmas jelenetben az udvarban mulató, majd a rendőrség előszobájában józanodó násznép a külváros archetípusaiból szerveződik. Ezek játékából egyfajta jamsession alakul ki a színen, az örömködés közben a színészek izzadságszag nélkül termelt igazgyöngyöket gurítanak egymásnak. Mohácsi tudja, az öncélú hókusz-pókuszolásnál néha sokkal eredményesebb egy kevéske lírai realizmus, némi meghökkentő naturalizmus, és egy csöppnyi groteszk jó arányú elegyítése. Olyan szépséget csak ritkán láthatunk színpadon (díszlet: Mohácsi András, jelmez: Remete Kriszta), mint abban a jelenetben, amelyikben Irma megmártózik az esővizes hordóban, s eközben a cigányzenekar (Engel Lajos Lehel, Kostyák Márton, Makai István, Ősz Domonkos) egy csapat fuvolással együtt égi zenét muzsikál (és Lőrincz Ágnes milyen gyönyörűen hegedül!). De van olyan jelenet is, aminek szinte „szaga van”. Viola (Kiss Bora remek alakításában) a harmadik felvonást egy felmosó vödör társaságában heveny rókázással tölti. Aztán ott vannak azok a helyzetek, amikor Adél anyja (B.Fülöp Erzsébet) figyelmezteti lányát valami egyáltalán nem fontos részletre. Például arra, hogy majd küldje vissza a lakodalomra kölcsönadott kislábasát. Ezt abban a lélektani pillanatban közli, mikor az újasszony számára éppen leesik a tantusz: kimódolt házassága csupán néhány óráig tartott, Sipos elment Irmával.

Berekméry Katalin Adélja pontos és egyben ellenpontos alakítás. Látszólag két férfi, valójában azonban kétféle önmaga között választ. A racionális vagy a szerelmes énjének vállalása a tét. Nevetünk rajta, mikor csapzott menyasszonyi öltözékében a spájzból előbújik (a lakodalom kellős közepén szöktek be oda Császárral, bizonyára nem befőttes üvegeket számlálni), ám Adél valójában tragikus hőse ennek a fergeteges vígjátéknak. A félig bevállalt élet mindig boldogtalan, ezzel Berekméry tisztában van és ennek igazságát a legkomikusabb pillanatban is hitelesen meg tudja mutatni.

Azt szokták mondani, csak az a színház tűzze műsorára az Üvegcipőt, amelyiknek van egy Irmája. Nos, a Tompa Miklós Társulatnak kiváló Irmája van. Simon Boglárka Katalin hol öntudatos szeleburdisággal, hol koravén bölcselettel veszi le lábáról közönséget. Semmilyen eszközt nem vet be, természetességével és őszinteségével fegyverezi le a nézőt. Mikor a lakodalomban fél liter pálinka lehúzása után föláll az asztalra és elmondja védőbeszédét az imádott Siposa „becsületéért”, valódi kis hőssé emelkedik, mint a törékeny Nemecsek, aki morális fölényével védte meg a grundot. Simon Irmájának elhisszük, hogy nincs lehetetlen.

Korpos András Siposként új árnyalatokat mutat meg tehetségéből. Most a szeretni való mogorvát hozza. A jobb életre szántak bizonyossága és a lélekben magányos férfi bizonytalansága vegyül figurájában, a megcsontosodott agglegény „autizmusa” a néző szeme láttára „puhul föl”az előadás folyamán. Korpos Siposa lépésről lépésre, afféle aktív passzivitással fogadja el a gyereklány odabújását, és érintődik meg a szerelem és a másik ember iránti felelősség érzésével is. Császár Pál, a snájdig ékszerész talány marad a darab végéig, és alakítójának, Varga Balázsnak az is a dolga, hogy ez így legyen, Császárjában egy szemlesütő, az érdekei és hazugságai által fogvatartott gyenge ember és a harcos kiskakas-férfi keveredik. Emlékezetes jelenet, mikor a nálánál igen csak magasabb termetű Sipossal szemben állva lélektani hím-erőfölényt tud generálni.

B.Fülöp Erzsébet anyafigurája elefánt a porcelánboltban. Játéka folyamatosan mosolyra fakasztja a nézőt. A mindentudók kotnyelességével, „csak úgy mondom” megjegyzéssel kanalaz bele a folyamatokba. Telitalálat László Csaba rendőrőrmestere is, ő a hatalom gyakorlásának élő receptúrája. Éjjel még együtt részegedik le a násznéppel, és magánéletének intimitásairól is locsog, másnap reggel azonban, (kissé idegbeteg írnokával – Kovács Botond – karöltve) „hivatalból” szívatja ivótársait. Kilyén László, (az egyik legszínesebb vendég a seregletben) mint dupla tőkesúlyú, romantikus lelkű hajóskapitány, a valaha birtokolt tengereink kékjét is behozza a képbe, Galló Ernő pedig versbe öltött lakodalmi gondolataival kápráztatja el a nézőt. Gecse Ramóna repedt sarkú utcalánya (aki álmában kertész szeretne lenni, s monológjába beleböfög picit) megható komédiásként alakítja az eltévedt bárányt. Ördög Levente (egyik legértékesebb tagja a Tompa Miklós Társulatnak, „semmi nem esik ki a kezéből”), most is remekel. Jóságosan tétova papja a rendőrségen (mint Pilátus a kredóban) mákrészegek és utcalányok között többször is belefog egy-egy bibliai példázat citálásába, de gyorsan rájön, ez nem az a közeg, ahol az égi bölcselet magja szárba szökkenhet. Lőrincz Ágnes méltóságteljes Roticsnéja azt üzeni, hogy mint a „legjobb hírű rossz hírű ház” madame-ja, hercegnőnek számít a szakmában, az egymástól sűrű „kérlekszépenezéssel” búcsúzkodó rendőrtanácsos, (Bartha László Zsolt) és rendőrorvos (Bokor Barna) jelenete pedig egy bizonyos társadalmi réteg civil protokolljának paródiája. S a premier egyik legkedvesebb pillanata, mikor Biluska Annamária, a néhány mondatos szakácsnő szerepben, antréjával – mint Honthy Hanna anno a Csárdáskirálynőben – nyílt színi tapsot kap.

Mohácsi Üvegcipőjéből kilépve még sokáig előttünk marad az előadást záró mesebeli színpadkép: ahol bizony piros hó esik. S valljuk be, mi, bútorrajzolók és cselédek, hogy mindnyájan erre vágyunk. Varázslatra, no meg odafordulásra, emberségre, szerelemre. S ha ezek közül valamelyiket felkínálják nekünk, nagy marhák vagyunk, ha elmenekülünk előle. „Csak úgy mondom”, mint az előadásbeli örömanya.