Irma, te édes!

Az ifjú színművész tavaly végzett a marosvásárhelyi színművészeti egyetemen, ahol a Gáspárik Attila rendezte vizsgaelőadásban Bródy Sándor Tanítónőjének címszerepét kapta. Az egyetemi évek alatt Balogh Attila rendezővel dolgozott legtöbbet, szerepelt Goldoni: Bugrisok, Shakespeare: Szentivánéji álom, Szép Ernő: Krémes, Füst Milán: Boldogtalanok című darabjában és a Twilike című kortárs produkcióban, de több évfolyamtársa vizsgaelőadásában is szerepet vállalt. Az ifjú művésznővel először legújabb alakításáról, Irmáról, a bolondosan kedves cselédlányról beszélgettünk, majd szó esett eddigi rövid pályájának több szakmai élményéről is.

– Nagy sikere van az Üvegcipőnek. Van ilyen feltétel nélküli imádat, mint amilyent Irma tanúsít Sipos úr iránt?

– Nem tudom, hogy a magánéletben tudok-e ilyen feltétel nélkül szeretni. A próbák során érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen az, amikor a világ valaki számára így leszűkül, amikor valaki ennyire egy emberre koncentrál. Irma számára Siposon kívül senki sem létezik.

– Szerelmes ez az Irma, vagy inkább az odabújás lehetőségére vágyik?

– Azt hiszem, szerelmes, de ez a szerelem nem egy szabadossággal teli érzés nála. Inkább valami elmélyült szeretet és tisztelet ez Irmában Sipos iránt. Ha az ember nem ismeri a szerelmet, akkor nem tudja, hogy most éppen szerelmes-e, vagy valami mást érez. Esetleg egy olyan szeretetet, amit a korosabb, megfontoltabb férfi iránt érez egy fiatal lány. Ebben a ragaszkodásban egy apahiány is benne lehet, hiszen Irma apjáról nem tudunk semmit.

– Kell a színésznek gondolnia valamit a darabról ahhoz, hogy jó legyen az alakítás, vagy elég a rendező elképzeléseit követnie?

– Ez volt az első olyan próbafolyamat, amikor nem aggyal dolgoztam, azon túl, hogy figyeltem, hova tegyem le a kanalat vagy a poharat. A gondolati egységeket és a mozgássorozat szabályait próbáltam tartani, de hogy miket gondoltam a szerepről, az teljesen más. A darabot olvasva először olyan mértékben állt tőlem távol ez a lány, hogy úgy éreztem, gondolkodni sem érdemes róla. Pedig tiszta a helyzet: Irma imádja, ámulattal csodálja Sipost, és sokáig úgy éreztem, ez nekem nem fog menni. Körbemarkírozva megvoltak a dolgok, de először nem ment. És aztán egyszer csak, nem tudni, honnan, de elkezdtek jönni a megoldások maguktól, s kezdtem úgy érezni, hogy ez az egész csak úgy történik velem.

– A rendező mit tett ezért?

– Nagyon érdekes, ahogy Mohácsi János dolgozik: egy pillanatig nem éreztette senkivel, hogy éppen jó vagy rossz az, amit csinál. Ha rossz úton voltunk, akkor kicsit arrébb terelgetett és lökdösött minket, nem véleményezett, semmi olyan megnyilvánulása nem volt, ami bizalomhiányt gerjesztett volna. Karmesternek kellett lennie, hiszen a második felvonásban már sok a szereplő. Nem erőltette ránk a saját véleményét, és nagyon sokszor elmondta, hogy ő nem színész. Ő nem tudja, hogyan kell ezt csinálni, a fontos, hogy lássa, működik-e vagy sem, amit mi csinálunk. S amikor elkezdett működni, akkor nagyon finoman jelezte, hogy talán jó úton vagyunk.

– Fontos-e az, hogy egy színész művelt legyen? Mondjuk, hogy Shakespeare munkásságát jól ismerje, ha Júliát játszik?

– Van olyan feladat, amit meg lehet zsigerből oldani, úgy, hogy senki észre nem veszi, a színész olvasott- e valamit az adott íróról, vagy tud-e valamit a történeti háttérről. Erről nem is kell tudnia. Az élethelyzetek felismeréséhez kell eléggé intelligensnek lenni, hogy az ember logikusan le tudja követni a saját fejében azt, hogy mi után mi következik. Hogy gondolkodjon a szerepről, és akkor egy csomó mindent hozzá tud adni a dologhoz. Előfordult velem, amikor év végén rendező szakos diákokkal dolgoztunk, hogy egyszercsak azt mondtam, „állj, mert nem értem”. Nem értem, hogy mi, mi végre történik. És így nem is tudom tenni a dolgomat, akad össze kezem, lábam, azt érzem, hogy nagyon szerencsétlen vagyok. És persze az sem jó, ha az ember túlagyalja a dolgot, és az intellektusával próbálja megoldani a feladatot. Például Brecht egyik darabjában, A városok sűrűjében című előadásban – ami egyébként egy nagyon bonyolult történet – az anyát játszottam, akiről alig lehetett tudni valamit. Kerestem azokat a félmondatokat, amikbe kapaszkodni tudok, hogy le tudjak ütni legalább egy hangot, aztán rájöttem, hogy nem kell leütni azt a hangot. Nem kell megfejteni, hogy ő honnan származik, mikor ment hozzá a férjéhez, csak annyit kell megmutatni belőle, amilyen most. Amit gondol a színész a figuráról, azt nem kell föltétlen eljátszani, de jó, ha az ott van a fejében.

– A Szeget szeggel Izabellája után most megint itt a „tiszta lány” archetípusa. Mit gondol róla?

– Saját magamban ezt a tisztaságot nem nagyon látom, inkább a rútságot vélem legtöbbször fölfedezni, elég borzasztóan tudok viselkedni. Nagyon süni tudok lenni néha, szúrok, döfök, morcos vagyok, és olyankor ne szóljon hozzám senki. Ezért nagyon jó érzés ezekben a szerepekben merítkezni, mert lehetőség nyílik arra, hogy az ember megtapasztalja, mennyi minden lakik benne. Minél több szerepet van alkalma egy színésznek eljátszani, annál inkább tisztában lesz önmagával és annál kevésbé lesz skatulya az alakításaiból.

– Hogyan lehet azt kivédeni, hogy egymáshoz túlzottan hasonlóra sikerüljön egy-egy alakítás? Hogyan lehet a színészi játékban a panelmegoldásokat elkerülni?

– Fontos, hogy ne ugyanabból a magból induljon ki két szerep építése. Az államvizsga szakdolgozat kapcsán nagyon sokat gondolkodtam, hogy mit kell egy színésznek tennie ahhoz, hogy mindig változatos legyen. Hogy mindig más legyen és mindig őszinte. Talán meg kell keresni azokat a pontokat, ami közte és a szereplő között azonosak. Utána pedig el kell kezdeni azokon a pontokon dolgozni, amikről a színész azt hiszi, hogy nem azonosak az övével. Végig kell gondolni, hogy a szerepe szerinti cselekedeteit magánemberként hogyan lépné meg. Például az Üvegcipő lakodalmas jelenetében Irmaként a násznép előtt megvédelmezem Sipost, azt a férfit, akit imádok, de aki az orrom előtt vett feleségül egy másik nőt. Nos, erre a nagyvonalú lépésre nem biztos, hogy képes lennék a magánéletemben.

– Egyetemista korában gondolt- e valamit arról, hogy milyen szerepekre lesz majd alkalmas, ha a pályára lép?

– Nagyon szerettem például a Bugrisokban Luciettát, és azokat a lányokat, akik valami olyan tisztasággal vannak megáldva, amelyet az ember húsz éves korára valahogy kinő, és hajlamos lesz elfelejteni, hogy neki ilyen énje is volt valaha. Azt a tinédzser karaktert, aki reggel felébredve eldönti: no, ma szerelmes leszek! És tényleg az is lesz. De nagyon élveztem a fiúszerepeket is, szerettem a Twilike-beli karaktert vagy a Szentivánéji álom egyik mesteremberét játszani. Aki bekerül a színmű egyetemre, az először azt hiszi, hogy egy színésznőnek szépnek kell lennie, tudnia kell viselkedni. Ezekben a szerepekben nem éreztem semmi ilyen nyomást, nem kellett egyenesen tartani a hátamat, vagy szépen járni a magassarkúban. Szerintem ezeknél a külsőségeknél sokkal fontosabb az, hogy a színpadon a saját lelkemben meglépjek valamit, ami számomra új, mert ezáltal tudok adni valamit a közönségnek. Mint néző, magam is látom, hogy a színész nem ugyanaz a színpadon, mint mikor közvetlen az előadás után találkozom vele. Vagyis benne is megtörtént valami ott a színpadon, valami átfordult a lelkében és az ő belső történései hatottak rám, a nézőre is.

– Tapasztalt színészektől hallottam, hogy a szerepből, mint egy cipőből, ki kell lépni az öltözőben, nem lehet minden este meghalni vagy megőrülni. Ezt egy fiatal színész is meg tudja tenni? Hogyan lehet kilépni esténként az Üvegcipőből?

– A bemutató után jó hagyni, hogy leülepedjenek a dolgok. Lehet azon agyalni, hogy mit tettem rosszul, mit jól. Vihetem magammal tovább az élményt, de nem szabad, hogy ez az életemet befolyásolja.

– Mi a különbség a két érzés között, amikor vizsgaelőadás után egyetemistaként állt be a tapsrendbe, vagy most, amikor kőszínházi profi színész?

– Semmi. És jó is lenne, ha soha az életben nem változna meg az a hozzáállás, amit egyetemista korában él meg az ember, amikor szívvel lélekkel dolgozik.

– Nem fél, hogy egy idő után a színész kicsit belefásul a munkába, elfárad, esetleg megkopik?

– Valószínű attól függ ez, hogy mennyire tudjuk feldolgozni azt, ami velünk a színpadon történik, jobb, ha annak tapasztalatait hasznosítani tudjuk, mint hogy magunkat gyötörjük miatta.

– Ilyen fiatalon mit gondol az idő múlásáról ezen a pályán?

– Annyi nőt és férfit látunk az utcán, aki nem tudja tudomásul venni, hogy öregszik. E probléma megéléséhez nem kell színésznek lenni. Színészként még inkább el kell tudni fogadni azt, hogy nem huszonhárom éves az ember, hanem mondjuk negyvennyolc. Persze ezt csak most gondolom így, hiszen még soha nem voltam negyvennyolc éves. Olyan szép az, mikor valaki a saját korát éli meg. Amikor nem akar úgy tenni, mintha fiatalabb lenne. Az látszik rajta kívül is, ami belül lakik benne.