Húsz évnyi örömmenetelés

– Húsz évvel ezelőtt mutatták be, és ma is nagy sikerrel vetítik a Sose halunk meg! című filmjét. A film elkészítésekor ön már 49-50 éves volt. Nem érezte túl késeinek ezt a kort egy rendezői karrier elindításához?
– A siker azt mutatja, hogy nem volt késő. Húsz év alatt nyolc filmem született, több mit húszmillió néző látta őket. Ez a dolog materiális része. Ugyanakkor én nem filmrendezői szakot végeztem, sok mindenben benne kellett lennem – tévéfilmekben, filmekben, rendeznem kellett színházban – ahhoz, hogy egyáltalán szóba kerüljön az, hogy én filmen történetet mesélhessek el. Természetesen, ilyenkor nagyon rá vagyok utalva a szakemberekre: operatőrre, asszisztensre, egy jó producerre, de leginkább a közönségre. A legfőbb partnerem ebben a későn elkezdett kalandban a közönség volt, amely visszajelzett. Soha semmiféle hivatalos díjat nem kaptam a filmjeimért, csak a közönség szeretetét. Színészként, a közönség szavazatai alapján megkaptam az elmúlt évek legjobbjának járó Aranycsirke-díjat, de a szakmai zsűriknek nem vagyok a barátja. Végül is az, hogy a Sose halunk meg! Oscar-díjért küzdhetett, nem akármi. A nyolc filmemből négyre vagyok nagyon büszke – Sose halunk meg!, a Szamba, a Csocsó és a Világszám –, de a többivel sem kell szégyenkeznem. A miniszter félrelépnek, amelyet Kern Andrással készítettünk, 700 ezer nézője volt, az Ámbár tanár úr is, melynek még emlékszem a kolozsvári bemutatójára, rengeteg embert vonzott. Úgy gondolom, előbb nem álltam készen a filmrendezésre. A Sose halunk meg! Gyuszi bácsijának története annyira egyetemes, hogy mindenhol szerették, amerre csak mentem vele. Érdekes, hogy külföldön mindig jobb kritikát kaptam minden filmemre, ők nem ismerték előző színpadi munkáimat, a figuráimat a kabarékból, ott a kritikusok csak a végeredményt, a produktumot nézték.
– Mennyire volt szempont rendezői karrierjének elindításában, hogy történt egy rendszerváltás, 1990 után már nem volt cenzúra, amely esetleg megnyirbálhatta volna filmjeit?
– Nem voltak szempontok, nem döntöttem, hanem helyzetbe kerültem, és nem rúgtam fölé a tizenegyest. Nem akartam filmrendező lenni, mindig is színészszemmel rendeztem. Lukáts Andor barátom elvitt Simó Sándor rendező-producerhez – akkor mindössze két oldal volt meg a történetből –, ő pedig azt a feltételt szabta, hogy akkor támogatja a filmet, ha én rendezem. Sőt, ha én játszom a főszerepet is. Végül tényleg siker lett a film, a mai napig rengeteg szeretetet kapok, nagyon sok embernek a Sose halunk meg! a legkedvesebb filmje.
– A filmezés nem szorította háttérbe a színpadi játékot?
– Nem, mert egyszerre nem vállaltam kétféle munkát. Vagy színház volt, vagy film, ugyanakkor úgy vélem, a kettő egymást segítette, kiegészítette. Akkor érzem jól magam, ha dolgozom. Amikor játszom, nem érzem a koromat, bár néha a kocsiból kiszállni már nem olyan könnyű…De a színpadon röpködök, még úgy is, hogy átestem egy gerincműtéten, utána egy sérvoperáción.
– Az könnyíti a munkát, hogy ön írja a filmjei forgatókönyveit is?
– Mindegyikben benne voltam, de nem kizárólag én írtam. Mindig erős írókkal dolgoztam: Vámos Miklós, Horváth Péter, Nógrádi Gábor. Egyszer még egy angol íróval is… A forgatások alatt sok minden eszembe jutott, és a film készítése közben csak a rendezőnek van joga, hogy változásokat eszközöljön. Így valóban „belefolytam” minden filmbe.
– Filmjeinek egyes mondatai szállóigékké váltak. Engem megragadt a „ha én focista lehettem volna”. Szereti a labdarúgást?
– Természetesen, hiszen abban nőttem fel. Apukám a Csepelnek volt a szakosztályvezetője, de nem fenyegetett a veszély, hogy focista legyek, nem voltam elég tehetséges. Azt hiszem, én voltam a legfiatalabb, aki valaha visszavonult a futballtól. Érdekes, hogy a Sose halunk meg! Gyuszi bácsija inkább hasonlít apukámra, mint nagybátyámra, akiről szól a történet. Én a forgatás közben sokat gondoltam apámra, bár – a filmbeli karaktertől és az igazi Gyuszi bácsitól eltérően – soha nem volt szerencsejátékos. Viszont apám volt az, aki Gyuszi bácsi bűneit néha helyrehozta.
– Miután nem sikerült focistakarriert befutnia, hogyan lett színész? Két teljesen különböző szakma…
– Gyerekkoromtól mondtam a verseket, de a színire nem vettek fel. Elmentem a kereskedelmi főiskolára, ahol Demján Sándorral, az egyik leggazdagabb magyarral – aki akkor korántsem volt híres és pénzes – jártam, együtt totóztunk. Amikor a kereskedelmiből kiestem, mert nagyon sok utóvizsgám volt, akkor újból megpróbáltam a színészetet, és föl is vettek.
– Nehéz filmet készíteni manapság Magyarországon?

Koltai Róbert
Budapesten született 1943. december 16-án. Jászai Mari-díjas színművész, filmrendező, érdemes művész.1968-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 1971-ben házasságra lépett Pogány Judittal. Pályáját a kaposvári Csiky Gergely Színházban kezdte, de játszott a pécsi és a budapesti Nemzeti Színházban valamint a Veszprémi Petőfi Színházban. Elsősorban filmszerepeiben illetve filmrendezőként vált ismertté.

– Én most is úgy érzem, hogy álmodom. Mindenhol nehéz filmet forgatni, mert ez az egyik legköltségesebb műfaj. Jó pillanatban, jó történettel, megalapozott színészi és rendezői jelenléttel sikerült. Remélem, nem szerénytelenség, ha azt mondom, hogy filmjeimben a színészek jobbnál jobb alakításokat nyújtanak, és nagyon büszke vagyok rájuk. Filmjeimben nyomon követhető, hogy éppen melyik színháznak voltam a tagja, hiszen a kisebb szerepekben szerettem körülvenni magamat olyanokkal, akiknek nem kell magyarázgatni, eleve szeretettel voltak irántam. A főszerepeknél nincs apelláta: ott annak kell játszania, aki a leginkább arra a szerepre termett. Az apró szerepekben hol veszprémi kollégák vannak, hol kaposváriak – legendás huszonöt évet töltöttem ott. Örömmenet volt az utóbbi húsz év: filmet készíthettem, annyira, hogy más filmekben lassan le is szoktak rólam a rendezők. Mindig saját magamtól kaptam a legjobb szerepeket, és úgy érzem, egy-két film még van bennem, rendezőként és színészként is.
– Hatvanadik születésnapján azt nyilatkozta, hogy annak örvend, még nem hetven. Decemberben már a hetedik x-et is betölti. Most minek tud örvendeni?
– Most az tölt el határtalan boldogsággal, hogy még nem vagyok nyolcvan...