Gabriel García Márquez: elhervadt a sárga virág

Bartók Béla zenéjével búcsúztatták el Gabriel García Márquezt Mexikóvárosban. A fővárosi kultúrpalota előcsarnokában tisztelői három órán át róhatták le kegyeletüket a ravatalnál. Bartók Béla zenéje mellett a Kolumbiából származó, több stíluselemet vegyítő népszerű latin zenei műfaj, a vallenato dallamai szóltak, a ravatalt sárga virágok díszítették, mert a sárga volt az író kedvenc virágszíne, kabátja hajtókájában is mindig egy szál sárga virágot viselt. A búcsúztatáson megjelent Enrique Pena Nieto mexikói és Juan Manuel Santos kolumbiai elnök is. Bár testvérei a szülőföldjén szerették volna eltemettetni, a mágikus realizmus legnagyobb mesterét választott hazájában, Mexikóban hamvasztották el. Kolumbiában háromnapos nemzeti gyászt rendeltek el az emlékére, a nemzeti lobogót valamennyi közintézményben félárbocra eresztették. „Egész Kolumbia sokkal tartozik neki. Hangot adott a hallgatásunknak és nagyszüleink legendáinak” – fogalmazott Manuel Santos kolumbiai elnök.

Az 1982-ben Nobel-díjjal kitüntetett író a Karib-tenger kolumbiai partján fekvő, banánültetvényeiről híres Aracatacában született. A bogotai egyetem jogi karán tanult, illetve inkább olcsó kávéházakban múlatta idejét, olvasott és írt, majd 1950-ben végleg az újságírás és az irodalom mellett döntött. Első regényét, A söpredéket barátai adatták ki 1954-ben, miközben ő Rómában az olasz filmművészetet tanulmányozta. Márquez bebarangolta Európát, egy ideig Párizsban élt, itt született az Ezredes úrnak nincs, aki írjon című regénye. 1956-ban hazatért, feleségül vette gyermekkori szerelmét, és két fia született. A család szinte állandóan úton volt: Márquez a kubai Prensa Latina hírügynökség munkatársaként Havannában, később New Yorkban, majd Mexikóban dolgozott, ott készült világhírű regénye, a Száz év magány is.

Egy nyaralás során érezte meg, hogy végre rátalált saját hangjára, témájára, és 18 hónapig szobájába zárkózva csak írt és dohányzott. Az 1967-ben elkészült Száz év magány a Buendía család misztikus, csodás története, az úgynevezett mágikus realizmus gyöngyszeme. A regény páratlan sikert aratott, pillanatok alatt szétkapkodták, több tucat nyelvre lefordították, díjak özönével jutalmazták.

Márquez egy ideig Spanyolországban, majd a hetvenes évek végétől ismét Mexikóban élt, és egyre aktívabban vett részt a közéletben is. Nyíltan vállalt baloldali nézetei és Fidel Castróval fenntartott barátsága miatt hazájában és az Egyesült Államokban nem volt szívesen látott vendég. 1981-ben megkapta a francia Becsületrendet, ebben az évben jelent meg az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című kisregénye. 1982-ben neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat, az indoklás szerint „regényeiért és elbeszéléseiért, amelyekben fantasztikum és valóság ötvöződik mesterien, és mert e sajátos képzeletvilágú művek révén ábrázolja földje életét és konfliktusait”. Ebben az évben publikálta A guajáva illata című regényét.

Az ezt követő időszakban az írás mellett utazott, tanított és politizált. 1999-ben nyirokcsomórákot diagnosztizáltak nála, azóta kissé visszavonultabban élt. Az írással azonban nem hagyott fel: 2002-ben memoárja jelent meg Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel, 2004-ben a Bánatos kurváim emlékezete című regénye, 2010-ben a Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak című kötete látott napvilágot.

García Márquez magyar műfordítója, Székács Vera úgy véli, mivel annyira várták a rajongók az új műveket, nem valószínű, hogy hagyatékban maradt volna befejezett alkotás, ugyanakkor elképzelhetőnek tartja, hogy az íróasztalából előkerülnek töredékek. Az író kiadója, a Random House máris közölte: ha a család is beleegyezik, posztumusz megjelenhet a Nobel-díjas író utolsó, En agosto nos vemos (Augusztusban látjuk egymást) munkacímű regénye, amelyen Márquez már régóta dolgozott.