Bőröndben vinni a szeretetet

Pufi fehérre meszelt pofival, pirosra festett mosollyal bújik elő egyetlen paravánja mögül. Mimikával, mozdulatokkal dolgozik. Helyette egy tenyeres talpas manó-zene „beszél” a gyereksereghez. Később aztán közös játékba és pantomimtanulásba torkollik az addig egyszemélyes műsor. A színjátékból kreatív gyermekfoglalkozás lesz. Ami két helyszínen sem egyforma. Barabás Réka színművész „vándorszínháza” Nagytusnádról indult, ma már Erdély-szerte népszerű.

– Jól látom-e, hogy ez a színház jóval többet akar, mint szórakoztatni?

– Amikor ezt elkezdtem, magammal hoztam jó pár évnyi gyermekszínjátszó köri tapasztalatot. Volt időszak, amikor gyerekeket rendeztem, vagy csak hagytam őket játszani. Most azt hiszem, színházi nevelésnek nevezhető az a tevékenység, amivel a Pufi és pöttömségei című interaktív előadás Pufi-karaktere próbálkozik.

– Ki is ez a Pufi?

– Egy manó, akinek eredeti célja az volt, hogy megszólítsa a gyerekeket és játsszon velük. Ennek a szándéknak rengeteg ága-boga lett időközben. Először erdélyi magyar gyerekekkel kezdtem dolgozni, aztán jöttek a román gyerekek is és kiderült, hogy velük több dolgom van, hozzájuk hidat is kell építenem. Amikor a Szeben Megyei Gyermekvédelmi Központ kérésére egy Nagyszeben környéki turnét lebonyolítottam, akkor jöttem erre rá, hogy Pufinak kultúrákon, nyelveken kell átívelnie.

– Ez a manó reggel fogat mos, iskolába indul, fölszáll a buszra, nagyon is úgy él, mint bármelyik gyerek.

– Igen, az fontos, hogy ne csak mechanikusan végezzük a napi, kötelező feladatokat, hanem örömmel próbáljuk azt tenni. Az előadás hétköznapi tapasztalatokról szól, bár beleloptam egy pici irodalmat is. Nemes Nagy Ágnes Tanulni kell című versét, ami nagyon szervesen kapcsolódik ahhoz, amit én is el szeretnék mondani. Hogy nem szabad szürkén menni a hétköznapokkal, mert akkor így megy el az életünk és az életkedvünk is.

– Pufinak mi a célja? Mit akar a gyerektől?

– Szoktam mondani, hogy pufizzunk a világra! Ez valami olyasmit jelent, hogy ne bánkódjunk, mindennek nézzük a jó oldalát. Ha esik az eső, akkor annak örüljünk, hogy milyen szépek az esőcseppek. Amikor késésben vagyunk, és a lábunkon felejtjük a házi papucsunkat, akkor ne dühöngjünk, hanem mosolyogjuk meg magunkat, fussunk vissza és bújjunk bele gyorsan az utcai cipőnkbe. Pufi dolga: a világhoz egy optimista, pozitív hozzáállást közvetíteni. A hétköznapok dolgaira való rácsodálkozás szépségét hirdetni. Hinni abban, hogy mindenben ott lehet valamiféle varázslat.

– Magyar nyelven egyszerűbb varázsolni: hogyan alakult ez a Pufi-féle pozitív látásmód, amikor román gyerekekkel találkozik?

– Úgy gondolom, egy kicsit nem árt a gyerekeket megismertetni azzal a világgal, amiről valószínűleg nincsenek élményeik. A román gyerekek a magyar gyerekekkel románul kommunikálnak, tehát nem tudhatják, hogy azok egy másik kultúrából jönnek. Egyáltalán, hogy más kultúra is létezik az övékén kívül. Szeretném valahol megmutatni nekik, hogy van ilyen. Prágában voltam nemrég, és csodás volt, hogy a cseh gyerekek milyen könnyedén elfogadták Pufit. Sokkal természetesebben közeledtek hozzám, függetlenül attól, hogy nem beszélem a nyelvüket. Láttam a cseh gyerekeken, hogy ők fel vannak készítve arra, hogy nemcsak ők vannak a világon. Egy nemzetközi fesztiválon voltunk, és az előadáson magam mellé állítottam a színre más nemzetiségű művészeket is, mexikóit, észtet, franciát, akikhez teljesen befogadóan viszonyultak. Erdélyben más a tapasztalatom. Egy fekete színész egyik műhelymunkán osztotta meg velem az élményét: egy csíkszeredai vásáron sétált, és a gyerekek nagyon érdeklődtek iránta. Örültek neki, megpróbálták megérinteni. A szülők azonban gyorsan elhúzták őket a közeléből. Szerintem Erdélyben általában elzárkózóak vagyunk, románok, magyarok, székelyek egyaránt. Hajlamosak vagyunk a bezárkózásra, a duzzogásra, és nem vesszük észre, hogy ez az út nem visz a jó megoldások felé.

– Hogyan lehetne ebből a szemléletből kicsit kifelé nyitni?

– Erdélyben élek, Nagyszebenben nagyon sok szakmai kapcsolatom alakult, itt a román kollégák is nagyon nyitottak felém. Nekem ugyanúgy feladatommá vált a románokkal valami közös nyelvet megtalálni, mert úgy hiszem, nem zárkózhatok el egy másik fajta valóság elől sem. A román gyerekeknek egy teljesen másféle valóságuk van. S ez a manó igyekszik olyan dolgokra rávilágítani, amire a környezetük nem szán különösebb figyelmet. Meg szoktam említeni például, hogy Székelyföldről jöttem hozzájuk. Miközben mosolygunk egymásra és együtt játszunk, valamit talán elültetek bennük. És hátha lesz még más élményük is, ami továbbfejleszti majd az érzést az elfogadásra.

– Tehát Pufi színháza vállaltan nevelő szándékú?

– Van ilyen szándékom, mert erre nem fektet manapság hangsúlyt sem az iskola, sem a család. Sajnos alapvető dolgokat nem tanítanak meg a gyerekeknek. És Pufi ennek a pótlásában segít kicsit. Megmutatja, hogyan lehet viszonyulni helyzetekhez és a másik emberhez. Nagyon egyszerű, alapvető dolgokat mutat meg. Hogy át kell az idős nénit segíteni az úton, vagy hogy bocsánatot illik kérni, ha valakit megbántottunk. Fontos, hogy a szeretet, a másikra való odafigyelés példa legyen a gyerekek számára és egy színházi élmény kapcsán ez talán jobban meg tud maradni bennük.

– Az előadáson pantomimezni is tanítja kicsit a „közönséget”. A metakommunikáció fontosabb lehet a szavaknál?

– A szövegeket keresve rájöttem, hogy már mindenki mindent elmondott a világon. Minden le van írva. Rájöttem, hogy minden jó írás és tanítás ugyanoda vezet. A példaképem, Böjte Csaba igazságait, bölcsességeit nem lehet továbbragozni. Ezért kerestem egy olyan nyelvezetet, amivel egy másik oldalról lehet megközelíteni a dolgokat. Egyik meghatározó élményemet Nagyszebenben egy színházi fesztiválon éltem meg, ahol mozgásszínházi produkciót láttam nagyon kicsi gyerekek részére. Zene volt, színek voltak és nagyon absztrakt mozgások. Lekötötte a kicsik figyelmét és akkor kérdeztem meg magamtól, hogy miért is keresgélek én meséket? Hiszen milyen univerzálisan kifejező dolog a zene, a mozdulat, a gesztus. És különböző műhelymunkákban megtapasztaltam már, hogy nekem erősségem is ez a fajta kifejezési forma. Az egyetemen Tompa Klárától tanultam ilyen értelemben sokat, szakmailag ő hagyott a legmaradandóbb nyomot bennem. Olyan tanácsai voltak, amik most is itt csengnek a fülemben. Hogy a pantomim törvényeit magamba szippantsam, abban sokat segített még Lilly Krauss-Kalmár bábművész és rendező, valamint Dan Hândoreanu, aki pantomimesként Marcel Marceauval is dolgozott.

– Kiváló manózenét komponált Barabás Tamás. Mióta dolgoznak együtt az öccsével?

– Egy hosszas előkészítő fázis után kértem meg őt, hogy támassza alá a mondanivalókat zenéjével. Pár éve már, hogy nagyon is azonos hullámhosszon vagyunk. Az öcsém most még konzervatóriumi hallgató, nagybőgő főszakon tanul a Transilvania Egyetemen, Brassóban, de nagyon régen kacérkodik azzal, hogy saját zenével is kifejezze magát és hogy más műfajokhoz is csatlakozzon.

– Hová, milyen célok felé igyekszik ezzel a műsorfolyammal?

– Az iskolában agyontömjük a gyerekek fejét ismeretekkel, kérdőívet töltetünk ki velük, ők maguk is statisztikai rubrikák bizonyos helyeken. Túlzás lenne azzal áltatni magam, hogy én ezzel a Pufi-színházammal mindezt ellensúlyozni tudom. De ott, ahol elkezdtem szórni ezeket a manótörténeteket, ott egy következő találkozásnál már kicsit nagyobbat szeretnék lépni. Tudatom a gyerekekkel, hogy Pufi nem egy szappanbuborék figura, hanem folyamatosan találkozni szeretne velük, hogy követni tudja a fejlődésüket. A kollégáim, mestereim, a rutintól féltenek, az automatizmusoktól, a belefáradástól, elfásulástól. Úgy hiszem, ez az interaktív működés mindig éberré tesz, nagyon oda kell figyelnem, mit bírnak az óvodások, a kisiskolások. Azt is látom már, milyen különbség van a városi és a falusi gyerekek megnyilvánulásai között.

– Az előadás végén puszit, öleléseket kap a gyerekektől. Jól látom, ez egy afféle szeretetszínház is?

– Rengeteg közös örömet lehet generálni az ilyen foglalkozásokkal. Most igazán szép példám van erre, hiszen nemrég maga a köztársasági elnök, Klaus Werner Johannis reagált a gyerekekkel való közös munkánkra. Mint tudjuk, a kormány november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánította. Hogy köszönetünket kifejezzük, több magyar iskolában a gyerekekkel rajzokat készítettünk, ezekből egy albumot fűztünk össze és elküldtük az elnök úrnak, aki őszinte hangú levélben köszönte meg az ajándékot. Úgy érzem, érdemes hidakat építeni és fontos, hogy ha elkezdtük, ne hagyjuk abba. Pufi legalábbis folytatja a munkát. Továbbra is óvodáról iskolára jár majd, és egyik helyről a másikra viszi bőröndjében a szeretetet.