Bolerózzuk magunkat halálra!

Hála Istennek nem tömbházlakásban nőttem fel – gondoltam az előadás első perceiben, amikor még nem sejtettem a darab végkifejletét. Kiderült: a színen játszódó történetet mozgató lelki tényezők szempontjából teljesen mellékes, ki hova született. Ahogyan a dráma szempontjából az is mindegy, hogy engem a Bolero egymás utáni többszöri lejátszásával ki lehet kergetni a világból. (Ahogyan a dráma egyik figuráját is.) De persze előfordul, hogy másoknak magas színtű műélvezetet nyújt a Ravel-mű, és mélységesen beletörődtek abba, hogy a szomszéd budijának lehúzása is áthallatszik a falakon – ahogyan a néhai férj és apa, a dráma leitmotívuma.

Nos, akkor lássunk, halljunk Bolerót…

Demény Péter első drámájának országos bemutatója megosztotta a közönséget. Olyan értelemben vált ketté a Kolozsvári Magyar Színház stúdiótermének nézőserege, hogy sokan voltak, akik tökéletesen azonosulni tudtak a dráma cselekményével – ez velem is megesett, mondták –, a szereplőkkel, a helyszínnel. Mások, köztük jómagam is, egészen más körülmények között élték meg fiatalságukat, de még a halál feldolgozásának olykor nem egyszerű folyamatát is. Egy dolog azonban, ami gyakorlatilag a Demény-dráma lényege, mindnyájunkra érvényes: elhunyt hozzátartozóink jó tulajdonságait hosszú ideig hajlamosak vagyunk felnagyítani, és szeretnénk valahova tudatunk legmélyébe űzni a velük kapcsolatos kellemetlen élményeket, az általuk okozott tragédiákat. Végül csak eljön az idő – kinek előbb, kinek utóbb – amikor kénytelenek vagyunk szembenézni az igazsággal, ledönteni szerettünket az általunk épített piedesztálról. Hiszen életünk – és ami talán marad utánunk – soha nem egy fekete-fehér történet, az emberek rendelkeznek jó és rossz tulajdonságokkal, kisebb-nagyobb mániákkal, hibákkal.

És ez Demény Bolerójának is a kulcsmotívuma. A szerző nem mondatja el szereplőivel szájbarágósan, hogy a családtagok magánéleti tragédiái szorosan összefüggnek az elhunyt apa, férj és jó szomszéd egy ideig istenített, majd az igazság órájában aláhulló „nagyszerű” személyiségével – de a nyilvánvaló jelekből, a párbeszédekből egyértelmű a mondanivaló. A lány begubózott vénkisasszonyként evickél át az életen, a fiú felnőni képtelen örök kamasz marad, a feleség a magával cipelt fájdalom és kiábrándulás miatt a kórházban köt ki. Demény Péter nem talál ki happy endet, nem vigasztalja a közönségét, hogy valami csoda folytán majd jóra változik minden: a lázadni képtelen, elgyötört emberek szürke hétköznapjai folytatódnak, a gyertyák minden évben felkerülnek a tortára, amíg nem lesz majd ki emlékezzen az apára, a férjre, a férfira – ránk, halandókra. A szerző nem esett abba a csapdába, hogy magasröptű, filozófikus párbeszédeket adjon figurái szájába – egyszerűen nem talált volna a helyzethez, a cselekményhez, a szereplők személyiségéhez. Mindezek mellőzésével is elgondolkodtatóvá tette történetét.

Keresztes Sándor, az apa hangja valahonnan az éterből szól, nem látjuk, de jelenlétét folyamatosan érezzük az előadás alatt. És ahogyan elmondja Weöres Sándor Bolero című remekét, nagyon sajnálhatja aversszerető közönség, hogy nem hallja gyakrabban szavalni a színművészt. Hátborzongatóan szépen tolmácsolja Weöres szavait. A fiút játszó Farkas Lóránd sokadszorra bizonyította, hogy műfajok felett álló színész, akire bármit rá lehet bízni, azt szinte tökéletesen véghez is viszi. Nagy öröm volt – gondolom, nem csak számomra – ismét megcsodálni, ezúttal anyaszerepben, Panek Kati játékát. Mintha minap lett volna csak, hogy  frissen végzett színésznőként beugrott a Popfesztiválba, lehengerlő sikert aratva…

És hát Kézdi Imola. Amit ő tud, az csak a legnagyobbak kiváltsága. Megjelent már a színpadon elragadó dívaként, félig süket vénasszonyként, szigorú nővérként, és még számtalan egyéb figuraként. Most épp egy vénkisasszony kissé görnyedt, szürke, nemileg szinte semleges alakjába bújik olyannyira, hogy saját született szépségét is feledtetni tudja a nézőkkel.

Albu István rendező keze alatt a történet gördülékenyen megy a maga útján, lassan de biztosan tartanak hőseink a tagadástól a valóság felismerése felé. Nem utolsósorban Tenkei Tibor díszlettervező, Bocskai Gyopár jelmeztervező, valamint Kerekes Zsolt hang- és videotervező hathatós közreműködésével.