Az intarziaművész párbeszéde a fával

Manapság már kevés olyan használati- vagy dísztárgyat láthatunk környezetünkben, amely az intarzia művészetét alkalmazza a tárgyak díszítésére. Pedig a módszert már az ókori Egyiptomban is ismerték, de elterjedt volt Indiában, Perzsiában, Bizáncban, Görögország államaiban vagy Rómában is. 3500 évvel ezelőtt még egyszerű famozaikokat készítettek a mesterek, hogy a padlóknak, falburkolatoknak egyedi formát adjanak. A fa berakása új művészi megnyilvánulásnak adott teret: a szobrászat mellett megjelentek a sík térben elhelyezett allegóriák, szimbólumok vagy egyéb képek alkotásának lehetősége is. A fának, mint anyagnak csodálatos rajzolata és nagy színskálája kimeríthetetlen variációs lehetőséget biztosít az alkotónak a mű létrehozásához. Mint sok más művészeti alkotásnál, az intarziakészítésnél is ismerni kell az anyag tulajdonságait. Ezért a technikai tudáson kívül hosszú évek szükségesek a műfaj elsajátításához.

Az intarzia művészetét a reneszánszban ismét felfedezték – itáliai mesterek közvetítésével ekkor juthatott el Magyarország területére is –, a rokokóban egyenesen imádták a művészi faberakással készült bútorokat és ornamenseket. A XX. század második felében – a bútorművességtől elszakadva – önálló iparművészeti ágként, intarzia-táblaképek vagy nagyméretű pannók formájában jött divatba.

Nehéz évek

Klein Ernő intarziaművész mindig is úgy érezte, megérti a fa üzenetét, hiszen párbeszédet tud folytatni vele. Ebből a „beszélgetésből születtek csodálatos művészi munkái. Nem csoda, hogy a fába lett szerelmes: édesapja kiváló asztalosmester volt, már gyerekként a fa illatát szívta magába. Megtanulta kezelni a természet adta nyersanyagot, és bárhova vetette sorsa, a fa mindig elkísérte. Kolozsváron tanult asztalosmesterséget, Máramarosszigeten képezte tovább magát. Fiatal évei a két világháború közé estek, amikor a közhiedelemmel ellentétben sem úszott minden rózsaszínben Romániában. A bécsi döntés után, 1940-ben Bukarestbe költözött feleségével, az ottani bútorgyárban ismerkedett meg a furnírral. Az anyag lenyűgözte Klein Ernőt: rájött, hogy a bútorokon kívül valóságos kis ékszereket lehet fabrikálni az anyagból. A zsidóüldözés elől Vatra Dorneira költöztek, de sorsát itt sem kerülhette el: 1941-ben egy transznisztriai lágerbe deportálták a Klein családot, András fiuk is ott született.

A fa szeretete, ismerete a lágerben valódi váltópénzzé alakult, és hozzásegítette a Klein családot, hogy túléljék a megpróbáltatásokat: a nagy nehézségek árán összeszedett fából papucsokat, ajándéktárgyakat, cigarettatartókat és egyebeket készített a művész, ezeket ételre, ruhára cserélte a helybéliekkel és a katonákkal. Így sikerült viszonylag egészségesen megúszniuk a háborút, felszabadulásuk után visszaköltözniük Kolozsvárra.

Intarziás ékszerek

Klein Ernő művészete mindvégig összekötötte a szépet a hasznossal. Lenyűgöző az általa készített, csodálatos intarziákkal díszített íróasztal, amelyen egy öröknaptár foglalja el a főhelyet, de az általa készített éjjeli lámpa is jól mutatna bármelyik mai lakásban. Hihetetlen precizitással kidolgozottak a kisebb tárgyak is, az ékszerdobozkák vagy tányérkák maguk is egy ékszerhez hasonlítanak, ahogyan a dísztárgyaknak is külön-külön egyéni stílusuk van. Fia, András tudomása szerint, édesapja volt az utolsó Kolozsváron, aki faintarziákat készített. Pedig az így készült használati vagy művészeti tárgyak, alkotások esztétikailag a mi századunkban is megállják helyüket. Talán megéljük az intarzia újabb reneszánszát, de addig is érdemes gyönyörködni Klein Ernőnagy szeretettel készült munkáiban.

Klein Ernő

1912. június 28-én született Régenben és 1995. december 26-án hunyt el Kolozsváron. 1941-ben Transznisztriába deportálták, a Mogilev Podolszki lágerbe. Egyéni kiállításai mellett több közös tárlat résztvevője volt, elsősorban az Atelier 11 képzőművészeti műhellyel együttműködve. A kolozsvári Erdélyi Néprajzi Múzeumban a Zsidó Kulturális Napok keretében megnyílt életműkiállítása február 28-ig látogatható.