Reformáció: nem a cselekedeteinkért, hanem hit által, kegyelemből

Isten a helyünkre akar állítani – ezt üzeni ma nekünk a reformáció – véli Pitó Zsolt székelyudvarhelyi református lelkész, aki a vasárnap délutáni istentiszteleteken a református egyház hitvallását, a Heidelbergi Kátét magyarázza, hiszen fontosnak tartja, hogy ismerjék azt. A székelyudvarhelyi református egyházmegyében hiterősítő napokat is tartanak, és az első alkalmon az egyik soláról beszélgettek, a sola gratiáról, egyedül kegyelemből.

Berekméri Árpád Róbert történész-levéltáros szerint egyre gyarlóbb, istentelen, mindent felforgató világban élünk. Az ember önmagasztaló, „alfa és omega” szerepkörben tetszelgő, már-már kultikus életvitelébe nem fér bele a keresztről szóló beszéd! Pedig ideje lenne tudomásul venni, hogy enélkül nincs lehetőség, nincs mentség. „Én ebben a bolondságban látom a reformáció 21. századi üzenetét, időszerűségét! Vissza kell térni Hozzá! Meg kell értetni mindenkivel Isten végtelen kegyelmét, a Krisztus áldozatában rejlő nagy lehetőséget, de ugyanakkor azt is, hogy győztes Urunk van, aki visszatér ítélni élőket és holtakat! Vegyük komolyan ezt az üzenetet” – hangsúlyozza.

Egyedül Istené a dicsőség

Van-e olyan tulajdonsága, jellemvonása a protestáns embernek, ami felismerhető, amiről elmondható, hogy megkülönbözteti a többi felekezetűtől, és visszamutat a nagy reformátorokra, Luther Mártonra és Kálvin Jánosra? Egykor a reformátorok puritánok voltak, egyszerűen éltek, segítették a szegényeket, imádkoztak, igét hallgattak és hirdettek, közösséget építettek, nem féltek a haláltól, harcoltak a bálványimádás és az istenkáromlás ellen. Mi maradt meg mindebből?

Császár Béla szerint alapjában véve a kálvinista ember csupán olyan kellene legyen, amilyennek a keresztyén embert a Szentírás leírja.

A ludastelepi lelkész hangsúlyozza: a keresztyén ember szívét a Szentlélek megváltoztatta. Már nem menekül Isten elől, hanem szereti az Istent. Megtért, vagyis megfordult a lelki útján. Nem háttal van Istennek, hanem Isten arca előtt szeretné leélni az életét. Nem azért szeretne szent lenni, hogy megfeleljen a törvény elvárásainak, hanem azért, mert már részesült az isteni szeretet megbocsátásában és befogadásában. Örömét leli abban, hogy keresse az Istent és neki éljen. Olvassa a Szentírást csendes perceiben és családja körében, amely által Isten beszél hozzá. Részt vesz a nyilvános istentiszteleteken. Örömét leli az imádságban. Luther Márton írja a füveskönyvében: „Ó, ha én úgy tudnék imádkozni, ahogyan a kutya néz a húsra! Az ő gondolatai kizárólag a darab húson csüngenek, azon kívül nem gondol, nem kíván, nem remél semmit. Látod, a legigazabb szívek is abban tévesztik el a dolgot, hogy mellékes dolgok nélkül nem tudnak imádkozni.”

Berekméri Árpád Róbert kiemeli, hogy Pál apostol azt írja a filippi levélben: „Ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jó hírű, ha valami nemes, dicséretes, azt vegyétek figyelembe.”

• A kálvinista embernek fel kell ismernie, figyelembe kell vennie a fent sorolt erényeket, és gyakorolnia kellene.

• Ebben kellene különböznie másoktól.

• Azért a feltételes mód, mert a kálvinista ember is gyarló és esetlen, de ebben a felismerésben és küzdelmes életvitelben nincs egyedül.

• Vele van az Isten!

Ő teszi mássá, és formálja azzá, ami önerőből sosem sikerülhet. Ő adja a különbséget, és alakítja a hozzá forduló kálvinistát is krisztusivá. „Ilyenek kell legyünk mi, kálvinisták: Krisztus-lelkületűek, hogy Isten bennünk gyújtott világossága ragyogjon az emberek előtt, és dicsérjék érte Mennyei Atyánkat!” – összegzett Berekméri Árpád Róbert.