Petőfi körtefái – a hagyományos gyümölcsfajták megmentését vállalta fel a Tündérkert-mozgalom

a Székelykeresztúr melletti Nagykedén jutott a nyomára. A „Petőfi-körtefa” kiírás ötlete a Petőfi 200 emlékév kapcsán Kovács Gyula és Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum akkori igazgatójától indult, a Magyar Kulturális Alap támogatásával.

Gyümölcsészeti örökségünk kultúránk része. Hagyományos kultúra nélkül nincs nemzeti identitás, ami nélkül nemzetként és közösségként megszűnünk létezni.

A hallatlanul gazdag Kárpát-medencei kultúrát Európában egyik sem múlja felül. Két példa rá: Kovács Gyula szerint csak a Göcsejnek több körtefajtája volt a múlt század elején, mint egész Franciaországnak. Akkor mi lehetett Kárpát-medence szerte? Visszatérve az alapgondolathoz: a Tündérkert mozgalom papíron nem is létezik. Hivatalosan nincsenek tagjai, nincs vezetősége, nincsenek szervezeti formái, struktúrái. Mindenki tudja a dolgát és az említett gondolat, és eszme szerint cselekszik.

Valami miatt egyénileg mégsem működik. Ez lehet az a spontán szuper-hálózat, amely láthatatlan, sebezhetetlen és ezért mindeniket fölülmúlja. A jó működés másik titka, hogy nincs benne pénz, minden önkéntességi alapon történik a jó értelemben vett polgári (és nem civil, ami egy lejáratódott szó) öntudat és mondjuk ki, a nemzetszeretet és az anyaföld szeretete szellemében.

Negatív példa, hogy vannak, akik politikai érdekek által vezérelt önfényezésre használták az általuk elorozott tündérkerti gondolatot. Előadásokat tartanak a Tündérkertről olyanok, akik még egy vackort se ültettek el, sőt, Tündérkertet sem láttak. Márpedig a kertet művelni kell, és utána lehet hitelesen beszélni róla, különben az egész értelmét veszti, zsákutcába vezet.

A tündérkertesekkel évente Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, a Nemzeti Színházban megtartott ünnepségen szoktam találkozni.

Magam ültettem és öntözöm őket, ami felér egy jó erőnléti edzéssel a hegyoldalban, merthogy nincs kút a közvetlen közelben. Miután már nem maradt hely a gyümölcsösömben, a református közösség tulajdonában levő, Széchenyi-emlékoszlop melletti gyümölcsösben lesznek elültetve az idén gyűjtött és oltott gyümölcsfáim. Ide már csak szatmári, szilágysági és aranyosszéki fajtákat telepítek. Sziszik tiszteletes úr segítséget ígért az ültetéshez, a termés természetesen a közösségé lesz.

A gyümölcsfaoltás egy életet és értéket teremtő, már-már szakrális tevékenység, kicsit a Teremtő földi szerepét is átveszi. Nemhiába tartják a Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepét Jézus fogantatásának napján, amikor a fában is megindul a nedvkeringés, „adja a kérgét” és lehet oltani. Talán ezért is szerez nagy örömet az oltóembernek, mikor látja, hogy az általa oltott ág életre kap és kihajt. Kötelező iskolai gyakorlati tananyag kellene legyen az oltás, szemzés elsajátítása, ami végletes esetben akár a túlélést és az önfenntartást is biztosíthatja.

– Csókási-Budaházi Attila Tündérkertjében milyen tervek fogalmazódtak meg az elkövetkezendő időszakra? Milyen az együttműködés a hálózattal?

– A kőszegremetei Tündérkertet – amelynek most már része a Széchenyi-obeliszk melletti domboldal is –, területileg bővíteni szeretném. Az idei gyűjtéssel együtt 90 őshonos és tájfajta gyümölcsfa lakik itt, és ezzel Erdély és a Partium egyik legnagyobb ilyen jellegű gyűjteményével büszkélkedhetem. Tartva a magam által diktált tempót, újabb régi gyümölcstermesztő területeket szeretnék felkutatni, ezzel hangsúlyosan az eleddig gazdátlan szatmári, szilágysági tájfajták mentését akarom folytatni. A hálózat ebben nem tud segíteni, legfeljebb tanácsokkal ellátni, kölcsönös tapasztalatokat tudnánk cserélni. Szerintem

Köszönetem és hálám illeti a magyar kormányt, ezen keresztül a Bethlen Gábor Alapot, hogy megértették ügyem fontosságát és anyagi támogatást nyújtottak a szükséges eszközök beszerzéséhez. Nem utolsó sorban az oltóvesszőt adományozó kőszegremeteieket, szatmárnémetieket, szatmárhegyieket és aranyosszéki jószándékú embereket is, akik segítettek az oltóvesszők gyűjtésében.

Petőfi és a Petőfi-kultusz történelmünk le nem tűnő csillaga, egyúttal a múltunk is, amit kötelességünk számontartani. Erre figyelmeztet Talleyrand cinikus mondata, aki Napóleon kérdésére, hogy mit kezdjen a rebellis magyarokkal, az válaszolta: vedd el a múltjukat, és azt teszel velük, amit akarsz. Vagyis 200 évvel ezelőtt is látszott és kimondatott: a múltunk identitásunk része és ezzel fennmaradásunk, kollektív túlélésünk záloga. Ennek szerves része az őseink által nemesített gyümölcsészeti örökségünk.