Művészet márványporral, homokkal és cementtel – beszélgetés Vinczeffy László székelyföldi képzőművésszel

Zágonban sok élményben volt részem, a gyerekekkel megszerettettem a rajzolást. Országos és nemzetközi rajzversenyeken vettünk részt. A rajzokból az iskolában kiállításokat szerveztem a gyerekeknek, akik díjakat, diplomákat kaptak. Izgalmas életet éltünk együtt, nagy sikereink voltak.

– Mi adta az ötletet, hogy Bukarestbe menjen restaurátorképzőt végezni? Hogyan került Sepsiszentgyörgyre?
– Kilenc év után éreztem, hogy ha a képzőművészet irányába szeretnék elmozdulni, be kell kerülnöm Szentgyörgyre. Kapóra jött, hogy a városban létrehoztak egy képtárat, és megkérdezték, volna-e kedvem ott dolgozni. A felkérést azonnal elvállaltam. Fél év múlva azonban felszólítottak, hogy munkámból eredően továbbképzésre van szükségem. Így kerültem – bár nem akartam menni, családom is volt, második gyerekem született – Bukarestbe három és fél évre. Végül nem bántam meg, mert a Székely Nemzeti Múzeumban (a rendszerváltásig Megyei Képtár néven szerepelt) három évtizedet töltöttem, s az intézményben látható képek nagy részét én restauráltam.

A rendszerváltás után szerencsére ilyen szempontból minden megváltozott.

– Atyhán született, hosszú ideig Háromszéken élt. Most ismét otthoni környezetben alkot egy festői környezetű atyhai portán, ahol mindegyik háznak külön története van. Miről van szó?
– Édesapámékat kuláknak minősítették, ötéves korom után elkerültünk Atyháról, bejártuk az országot, még Konstanca mellett egy színtiszta román faluban is éltünk. 1958-ban kerültem vissza édesanyámmal a faluba, itt egy évet jártam iskolába. A nosztalgia azonban megmaradt bennem, ezért 13 évvel ezelőtt szétnéztem a faluban, s öregségemre az egyik lányom biztatására megvettem egy portát, amely szomszédos a mi régi kertünkkel. A portán található lakhatatlan ház helyébe újat építettem, egy másik régit pedig felújítottam, s megmentettem az utókornak, hiszen ilyen régi típusú házakat ma már nem építenek. A csűrt pedig idővel galériává alakítottam.

Az első alkotásoknál meghagytam a fa színét, a többi már színes lett. Ha valaki bejön a faluba, elszomorodik, hiszen valamikor 1600 lakosa volt a településnek, ma már 150-en sem vagyunk. Ezért arra gondoltam, hogy a látogatók találjanak valahol vidám oázist is. Ha már Budapesten volt vidámpark, Máramarosban létezik vidám temető, nálam legyen vidám kert. Itt jelenleg 43 térplasztika tekinthető meg.

A 80-as évekből származik egy sorozatom, amelyben e tárgyakat szürreális tájban jelentetem meg. A formáimat leegyszerűsítettem, monokron színekkel dolgozom, meditatív világot hozok létre, hogy a látogató álljon meg az alkotások előtt, gondolkozzon el. Én is ebben a világban próbálom keresgélni az isteni sugallatot, amelyet sok ember keres. Sokszor úgy érzem, ő segít az alkotásaim elkészítésében, a Jóisten vezeti a kezemet munka közben.

– A műkritikusok szerint alkotásai álomszerű, absztrahált szürreális világot tárnak elénk. Az elvont művek iránt van nagyobb kereslet, vagy inkább mások iránt érdeklődnek az emberek?
– Ez igencsak megoszlik. Sokszor tőlem is elvárják a tájképeket vagy falusi jeleneteket, csendéleteket, amelyeket néhány évig festettem is. Most viszont már megszokták, hogy nálam ilyen nem található. Ha valakik ránéznek a munkáimra és ráéreznek, hogy mit akarok kifejezni, az boldoggá tesz. Látogatóim 80 százaléka érti, mit keresek, és többen, mint ahogy ön is, kíváncsian kérdezi a technikát. Egyesek pedig alkotásaimra még évek múlva is emlékeznek.

Az alkotások közül pedig mindegyik közel áll a szívemhez. A szentgyörgyi műtermemben rengeteg alkotás látható (eladásukból nem tudtam volna megélni), mindegyiket szeretem. Inkább az a lényeg, hogy a festészetet, a grafikát és a szobrászatot össze tudtam társítani, s életemben ezek párhuzamosan haladnak egymás mellett. Amikor megunom az egyiket, nekifogok a másiknak, ilyenkor az alkotás boldoggá tesz.

– Hogyan éli meg a művész a pandémiát, a bezártságot?
– Tavaly a tavasz kegyetlen volt, a sepsiszentgyörgyi tömbházlakásunkba be voltunk zárva, ez rendkívül kiábrándított. Két hónapig ki sem mozdultam. Utána feleségemmel autóba ültem, s Atyhára jöttünk. Itt a természet meggyógyított, munkakedvem visszajött, télen a hóesésben az ablak mellett rajzoltam, 45 grafikát készítettem. Kitavaszodás után szobrászkodni kezdtem, a kertet három térplasztikával bővítettem. A Jóisten a súlyos betegségektől megkímélt, ezért tele vagyok optimizmussal. Az elmúlt két évben a galériában saját munkáimat állítottam ki, tavaly mintegy 130-an látogattak meg, idén mintegy 150-en nézték meg a munkáimat.

– Melyek a tervei?
– Sajnos a vírus megint közbeszólt. A grafikák és a szobrok új ötleteket adtak, ezért most ősszel szerettem volna visszamenni Sepsiszentgyörgyre, mert csupán a műtermemben tudok festeni, ahol megvan a kellő fény. Ez egyelőre elmarad. Minden év júniusában az Atyhai Művészek Társasága segítségével a galériában kiállítást szerveztünk. Hét, javarészt sóvidéki művész meghívott egy-egy vendég képzőművészt, így a júniusi rendezvényeinken mindig 14 alkotó munkáit mutattuk be. Az elmúlt évek során mintegy 45 képzőművész állított ki, a megnyitókra 250–300 személy jött el. E szép folyamat tavaly megszakadt, ezt szeretném jövőre újraindítani.