Fény, árnyék, ellentét fényképészszemmel – beszélgetés Orbók Ildikó erdélyi származású fotóművésszel

– Mikor történt az átmenet, amikor fotóidra már művészszemmel lehetett tekinteni? Mikor kezdett körvonalazódni, hogy ez már több mint hobbi?
– Egy művészeti portálon, ahol a művészet több ága is jelen volt, 2008-ban kezdtem bemutatni a fotóimat. A portál több volt egy online csoportosulásnál, személyes kapcsolatot ápoltunk, különböző események szerveződtek, kiállítások, könyvbemutatók, verses estek. Több művészeti ág számos szereplője alkotott csapatot. Összetartó, egymást segítő, ösztönző közeg. Ekkor kezdtem „közönség” elé vinni a gondolati képeimet mind a virtuális térben, mind a közös kiállításokon. Ezt követte egy temesvári kiállítás, ahol olyan képeket mutattam be, amelyekkel azonosulni tudok:

A kép megállította, elgondolkodtatta a nézőt. Ez megerősített abban, hogy értenek, és jó úton járok.

Mindkét szülőm mindent átadott, ami ahhoz kell, hogy a gyökereim megmaradjanak, tényszerűen és képletesen is. Később a sors úgy hozta, hogy férjem révén laktam is pár évet Erdélyben, onnan vezetett az út Budapestre. Így lettem olyan hazajáró, hogy mindenhova hazamegyek.

– Másodszor voltál vendége a Bánsági Magyar Napoknak. Milyen a jól ismert közönségnek megmutatni belső énedet?
– Ismerős közegben kiállítani nagy kihívás, pedig sokan úgy gondolnák, hogy ez a könnyebbik. Nem az. Már maga a készülődés is izgalommal teli. A fotók válogatása során a felmerülő kérdések: vajon érzik-e, hogy mit szeretnék mesélni, közös nyelvünk nem kopott-e meg? A lelki kapocs megmaradt-e? Majd kiugrik a szívem a mellkasomból, amikor azt tapasztalom, hogy minden rendben van, értenek, értjük egymást, nem változott semmi, mert én sem változtam.

– Hogyan élted meg az élményt a Csiky Gergely Színház falai között, amelynek különleges illata, hangulata már gyermekkorunkban megfogott?
– Katarktikus élményként éltem meg, még ha túlzásnak hangzik is. E járványhelyzetben is számosan eljöttek, barátok, ismerősök, kollégák, és sokan olyanok, akik ismeretlenül is részesei szerettek volna lenni ennek az eseménynek. Valljuk be, magyar kiállítóként a Bánsági Magyar Napokon részt venni hatalmas öröm és megtiszteltetés. Annyi pozitív visszajelzést kaptam, ami hosszú időre feltarisznyált.

– Hogyan találod el a „pillanatot”? Milyen egy nagyobb perspektívát egyetlen alkotásba tömöríteni úgy, hogy benne legyen az is, ami nem látszik?
– A fotó már a helyszínen készen van – mondanivalóját tekintve is. A címe is már ott tudatosul. Egy villanás, az „ez az!” bevillanása. Néha egy részlet adja meg az egészet. Amivel terelem a szemet és a gondolatot. Amit még én hozzáteszek, az a bizonyos honnan fotózom, mi a lényeg. Fentről indulok lefelé, vagy fordítva: mi kap nagyobb hangsúlyt a képen, mi kerül központi helyre, mi az elmosódó távolba? Olyan ez, mint egy vonalvezető vagy kotta, de a kép olvasása a nézőre van bízva. Szeretek közelítéssel tömöríteni, sűríteni: ezzel a tartalmat, a képet és a mondanivalót egyaránt hangsúlyosabbá lehet tenni.

Ami lehet gyerekkori emlékfoszlány, élmény, amely bennünk ragadt. Sokszor találkozom jártamban-keltemben ismerős jelenetekkel, részletekkel, hangulatokkal, érzésekkel. Igazából a fotó mindig bennünk él, és egyszer összetalálkozunk vele. Így témáim is változatos skálán mozognak, többnyire a lelkivilágom a meghatározója, hogy mikor mi készül. Natúr fotók ezek, Photo­shoppal nem alakítgatom. Amikor természetes körülmények között alkotható meg a kép, az érték számomra, ám ha számítógépes programmal belenyúlok, nekem elveszti varázsát. Az inkább technikai bravúr, van, aki azt szereti. Viszont sokan a természetes képeket, hiszen ez nekik is természetes, ők is így látnák meg.

– A Facebookon legtöbb fotódat Pethes Mária budapesti költő gondolatai kísérik, amelyek éppoly képszerűek, mint a fotóid. Hogyan született e társítás?
– Pethes Mária számomra fantasztikus költő. Emberileg is az, mert rengeteg verse, verseskötete mellett is szerény maradt. Képekben ír, így közvetíti mély gondolatait. Évekkel ezelőtt egy-egy fotómhoz ajándékként odaírta a gondolatait. Az első fotóalbumomban a fotóim alatt az ő gondolatai szerepelnek, az előszót is ő írta a könyvhöz. Így kezdődött. Nagy megtiszteltetés számomra, és öröm, hogy ez az évek során megmaradt. Spontán, nem előre megbeszélt dolog. Én felteszek egy képet a közösségi portálra, ő pedig hozzáírja a gondolatait (sokszor az enyéimet fogalmazza meg mesteri szinten, amire újra és újra rácsodálkozok). A Kontraszt független irodalmi és művészeti folyóiratban a Duett rovatban számtalanszor megjelenik ez a fajta párosítás. És amire nagyon büszke vagyok: A kivágott nyelvű harangok című verseskötetében egy verset írt nekem Credo, Orbók Ildikónak címmel.