Szökési kísérletek 1989 decembere előtt a diktatúrából

A társadalom hemzsegett a besúgóktól, akik vígan és önkéntesen, máskor valamilyen zsarolás hatására jelentgették akár legjobb barátaikat, rokonaikat is. Az emberek vagy belefásultak és elfogadták a helyzetet, vagy megpróbáltak megszabadulni a lágerből. A Nyugat annak ellenére is vonzó volt a fiatalok számára, hogy azt a hivatalos diskurzus „rohadt kapitalizmusnak”, „elnyomó kizsákmányolásnak” állította be. Minden rossz volt, ami onnan jött vagy ott történt, mégis a legtöbben arra vágytak. És sokan tettek is azért, hogy változtassanak a helyzetükön. Akár szökéssel is…

Az unalmas kisváros

Miskolci Attila egy szilágysági kisvárosban született a múlt század hatvanas éveinek elején. Ugyanúgy élt, mint bármelyik hasonló korú fiatal: iskolába járt, a lehetőségekhez mérten szórakozott, zenét hallgatott, lemezeket csereberélt. A szülők a Szabad Európa Rádió vagy a Kossuth híreit hallgatták, a fiatalok ugyanott jó zenére vadásztak. Így volt ez elsősorban Erdélyben, ahol a lakosság a határ közelsége miatt mindig is „nyugatiasabb” beállítottságú volt.
A kisvárosoknak sok előnyük, de rengeteg hátrányuk is van. Attila úgy emlékszik, hogy

Ezt hallgatni főbenjáró bűnnek számított, de egy olyan helységben, ahol mindenki mindenkit ismert, még a hivatalos közeg is legtöbbször elnézte az ilyen kihágásokat. Persze, ha valakire valamilyen okból rászálltak, abban nem volt köszönet. És ezt később riportalanyunk saját bőrén is megtapasztalta.
A hetvenes években Attila és barátai összetartó közösséget alkottak. Érettségi után a fiúk megkapták a katonai behívót. Akkoriban az volt a szokás, hogy az erdélyi fiatalokat lehetőleg Moldvába, Dobrudzsába vagy Olténiába vitték, az ottaniakat pedig az erdélyi kaszárnyákba hozták. A magyar nemzetiségű ifjakat szinte biztos, hogy olyan helyre sorozták be, ahol hasonló „csodabogarat” a helybéliek még a filmekben sem láttak. Miskolci Attila Brăilán kötött ki, és itt következett be életében egy olyan időszak, amely későbbi sorsára is hatással volt.

A katonaságbeli felismerés

Attila úgy emlékszik, hogy a brăilai kaszárnyában a bakák legalább 70 százaléka magyar volt. Itt szembesült először azzal, hogy „lebozgorozzák”, hazátlannak nevezik. Persze nem a tisztek, hanem a többi katona, akik „bennszülötteknek” számítottak. Az ember ilyenkor vagy lenyelte a sértéseket, vagy megküzdött az igazságáért, és ebből baja származhatott. A számtalan provokáció hatására néha Attilánál is elszakadt a cérna, csakhogy a nézeteltérések rendezése után büntetésként mindig őt zárták fogdába. Kezdte úgy érezni, hogy olyan másodrendű polgárként kezelik, akit lehet csúfolni, sértegetni, mégis mindennek ő issza meg a levét. Talán először életében érezte, mit jelent „kisebbségnek” lenni. Egyre erősödött benne az érzés, hogy a helyzeten változtatni kell.
1983 nyarán az egész rendszertől megundorodva leszerelt. Visszatért szülővárosába, munkát keresett, de akkor már egyre erősebb volt benne a vágy, hogy máshol kezdjen új életet. Minél messzebb ettől a rendszertől, országtól, körülményektől.

Próba, szerencse?

Nem volt az egyedüli, aki úgy gondolta, más megoldás nincs, mint átszökni a határon, és meg sem állni egy új, jobb világ kapujáig. Végül 1983 őszén öt barát szövetkezett, hogy maga mögött hagyja a szenvedést, nélkülözést, és új hazát keressen.

„Úszni egészen jól tudtam. Úgy terveztem, a szerbektől Olaszországba szököm, a végső célom az Egyesült Államok volt” – emlékezik Attila a negyven éve történtekre. „Kalauzuk” esküdözött, hogy olyan helyeket tud, ahol a határőrség nem szúrja ki őket.
Egy szép és langyos őszi estén nekivágtak az útnak. Szörényváránál (Drobeta Turnu-Severin) egy erdőn kellett volna átvágniuk, hogy elérkezzenek a Dunához. „Vezetőnk mégsem ismerte olyan jól a terepet, mint ahogy állította.

– emlékszik Attila. Nem bántották őket, de azonnal visszavitték a társaságot a szilágysági kisvárosba. „Ott aztán kezelésbe vett a szeku. Egy Roşca nevű őrnagy, aki egyébként magyarul is jól beszélt, úgy megvert, hogy soha nem felejtem el. De csak akkor ütött, amikor senki más nem látta. Ha például jelen volt a felettese, Rusu ezredes, nem nyúlt hozzám”.
Büntetésből egy évig nem hagyhatták el a várost. Miután ez az időszak letelt, 1984-ben Attila ismét meg akarta próbálni a szökést. Ezúttal egyik barátjával Temesvár felé vette az utat. Ám alig léptek le a vonat lépcsőjéről, az állomáson lekapcsolták a rendőrök, és felrakták őket az első visszafelé tartó szerelvényre.

– mondja keserűen Attila. Később derült ki, hogy egyedül az egykori szörényvári kalauzuknak sikerült elhagyni az országot…

Utóhatások

A két sikertelen próbálkozás után riportalanyunk elhelyezkedett a szilágysági kisváros egyik bútorkészítő műhelyében. Soha nem lépett be a pártba, bár ezzel is macerálták. Sokan úgy tekintettek rá, mint egy árulóra, nemkívánatos személyre. „Ezzel még megbékéltem volna. Ám külföldre gyártottunk bútort, azok meg néha visszaküldték, mert az áru rossz minőségű, hibás volt. Erre rám fogták, hogy szabotőr vagyok, aki akarattal rontja el a munkát. Szerencsére az egyik főnököm tisztában volt azzal, hogy nem miattam silány, ami innen kikerül, ezért más következménye nem lett a dolognak” – meséli Attila.

Ezért elhatározta, gyerekének angol keresztneveket ad. „Úgy gondoltam, ha nekem nem sikerül, hátha ő lesz annyira szerencsés, hogy máshol élje le az életét. Még híre-hamva sem volt Ceauşescu bukásának, de nem akartam, hogy a fiam is végigszenvedje, amit én”. Egy papírosra leírta a neveket (John és Michael), az anyakönyvvezető ugyan nagyot nézett, de szó nélkül bemásolta azokat a születési bizonyítványba.
A forradalom után Attila mégiscsak megpróbált kijutni az Egyesült Államokba. 1990-ben turistaként utazott Kelet-Berlinbe, ahonnan átment a nyugati részbe. Külföldiek akkor már szabadon utazhattak a város két része között, bár a németeknek még tilos volt. Egy lágerben kötött ki, ahol másfél hónapot töltött rettenetes körülmények között, majd miután megtapasztalta, hogy onnan szinte lehetetlen kimennie Amerikába, hazatért.

Furcsa benyomása támadt, amikor kilépett a New-York-i Kennedy reptér ajtaján. „Hideg volt, rettenetesen fújt a szél, meg kellett húznom magam egy oszlop mögé. Akik értem jöttek, szinte nem találtak rám. Nem ez életem legkellemesebb emléke.” De azért Miskolci Attila boldog, hogy sok-sok év után legalább ráléphetett lábaival álmai földjére…