Szent István király megkoronázása

(folytatás előző lapszámunkból)

István fejedelem még a tiszántúli részek behódoltatása előtt, az ezredik év őszén Rómába küldte Ascherik apátot. A magyarországi főpap Szilveszter pápától királyi címének és méltóságának koronával való elismerését és a magyar katolikus egyház megszervezésére történő felhatalmazását kérte. Szilveszter pápa örömmel vette tudomásul István egyházszervező tervének hírét. Királyi koronát s vele együtt hosszú nyélre tűzött apostoli keresztet küldött Istvánnak, jelképéül az idegen országok egyházi szervezetétől független, közvetlenül a római Szentszék alá rendelt magyar katolikus egyház megszervezésében reá háruló térítőmissziónak. III. Ottó császár thébai Szent Móricnak a Krisztus keresztjéről származó szent ereklyével díszített lándzsáját – mint a szuverén királyi hatalom jelvényét – ajándékozta az új keresztény fejedelemnek.

István koronázásáról, illetve annak előkészületeiről az Árpád-kori legendák – Szent István király Nagy legendája (1080 körül) és Szent István király Kis legendája (1083 után) – adnak tudósítást. A Nagy legenda szerint Géza fejedelem – az ősi öröklési rendet megszakítva – a törzsfők és a nép tanácsa kikérésével utódjává tette fiát, Istvánt a fejedelemségben. Vajk utódlásának biztosítására feleskette alattvalóit. Amikor István koronát kért, a magyar fejedelemséget királysággá akarta emelni. Ezzel a lépésével a magyar államot keresztény-germán alapra helyezte, de ehhez kikérte a főemberek és a „püspökök” tanácsának véleményét is.

Az egyházszervező király

A koronázás szertartása, amely az úgynevezett mainzi ordó alapján folyt le, lényegében azt a mintát követte, amely szerint ekkor Európa keresztény uralkodóit koronázták, és hasonló volt a hatalom jellege is, amit közvetített. A királyi méltóság ekkor még szakrális, tehát részben papi jellegű volt: a koronás uralkodót nemcsak világi személynek tekintették, hanem felszentelt papnak is, s ebből eredő különleges hatalmánál fogva ekkor még az egyház ügyeiben is dönthetett, ami később csakis a pápát illette meg. Ennek tulajdonítható, hogy a kor államalapító királyai egyúttal országuk egyházának szervezői is lehettek.

Esztergom 1001-ben vált érsekséggé, amiből arra következtethetünk, hogy a magyar nép keresztény hitre térítése jó ütemben haladt. Merseburgi Thietmar egyetlen aktusként emlékezett meg a magyar egyházszervezésről, a püspökségek alapításáról és a királyság létrejöttét jelentő koronázásról. Szerinte Vajk III. Ottó császár kegyéből és biztatására kapta meg a koronát. Az ezredforduló idején II. Szilveszter volt a római pápa, akit III. Ottó császár tanítójaként és barátjaként tartottak számon. Így ők közös egyetértésben biztosították a magyar uralkodó számára az egyházi és a világi támogatást.

A koronázás időpontjául a krónikák és az évkönyvek esetenként az 1000., máskor pedig az 1001. évet adják meg. A pécsi püspökség alapítólevelének időpontjából kiderül, hogy 1009. augusztus 23-án, István király uralkodásának 9. évében történt az alapítás. A koronázási aktusra tehát 1000. augusztus 23. és 1001. augusztus 22. között kerülhetett sor. Elfogadott megállapítás, hogy a koronázás időpontja 1001. január 1-jére tehető. Ez a dátum összhangban van az ezredforduló világvégevárásával, amely nyilvánvalóan nem következett be január elsejével, és így megtörténhetett a koronázás. Az időpont összhangban van azzal a ténnyel is, hogy az István koronázását támogató III. Ottó császár 1000. augusztus 14-e és 1001. február 15-e között Rómában tartózkodott. A 11. században az év kezdete Jézus születésének napja, tehát az 1001. év első napja 1000. december 25-e volt. A koronázási szertartásra egyesek szerint Esztergomban, más feltételezések szerint Székesfehérvárott került sor.

A királyi felségjelvények története

A Rómából kapott magyar korona nem maradt fenn napjainkig. A Szent Koronát, amelyet a hagyomány István személyéhez kapcsol, csaknem kétszáz évvel később, a 12. század vége felé állították össze, két részből állt. Ekkor készülhetett a felső része, az úgynevezett latin korona, míg az alsó, görög feliratú rész korábbi, az 1070-es évekből származik. Hasonlóan nem maradtak ránk az eredeti felségjelvények sem, amelyeket a pápa a koronával együtt küldött. A későbbi királykoronázások kellékei közül a palást István-kori ugyan, de 1031-ben készült, a jogar feltételezések szerint 13. századi, az országalma pedig a 14. században készülhetett.

Barátságban a bizánci és a német–római császárral

A koronázással Szent István új hatalmi címet kapott, vagyis szláv megjelöléssel király lett. A szó Nagy Károly nevéből keletkezett, és kifejezte István különleges hatalmát. Megkoronázása után István befejezte az országegyesítés művét. A törzsek különállásának korszaka véget ért, a királyi hatalom pedig egységesen és oszthatatlanul kiterjedt a Kárpát-medence minden tájára. A magyar nép megtérése egyértelműen Szent István apostoli munkásságának érdeme volt, aki apja politikai célzatú kezdeményezéseire építve elszánt akarattal vezette népét egyháza és országa felvirágoztatására.

Istvánnak 1001-ben történő királlyá koronázásával Magyarországot a többi keresztény királysággal egyenrangú államként ismerték el. Az ünnepélyes királlyá koronázás csak a kezdetét jelentette István államalkotó tevékenységének. A magyar király hamar felismerte a kereszténység fontosságát a kialakuló új keresztény állam életében. Királysága a legtekintélyesebb s valószínűleg a legerősebb államalakulat volt mindazok között, melyek a 10. század folyamán létesültek Közép- és Észak-Európában. A királyi címre ugyan a skandináv uralkodók is szert tettek, de egyházi téren a Rómától való közvetlen függést – vagyis egyháza függetlenségét – ekkor még egyedül csak a magyar királynak sikerült elérnie. Külpolitikai helyzetét sokáig megkönnyítette, hogy Bizánc császárával, II. Baszileosszal állt szövetségben – akit segített is a bolgárok elleni harcokban, – a német–római császár, II. Henrik pedig Gizella királyné testvére volt.

A veszprémi Gizella-kápolna legendája
A kereszténység megszilárdításáért Szent István nehéz küzdelmet folytatott a pogányokkal. Erről a harcról számos monda maradt fenn a köztudatban. Közéjük tartozik a veszprémi Gizella-kápolna legendája is, amelyet a néphagyomány a következő változatban őrzött meg. „Amikor a pogányok Veszprémet megtámadták, csak Gizella királyné volt odahaza. Szent István király járta az országot, mert éppen sereget gyűjtött a pogány ellen. Amikor neszét vette a bajnak, egyszerre Veszprém alatt termett. De a síkság felől nem lehetett bejutni a várba, mert az ellenség minden utat elfoglalt. Szent István király ekkor a meredek szirtek felé került. De annyi ideje sem maradt, hogy a lováról leszálljon, mert a pogányok észrevették, és egyszerre megrohanták. Gizella királyné éppen az uráért imádkozott a templomban. De a nagy riadalomra kifutott a templomból, s hát látta, hogy Szent István lóháton nekiugratott a sziklának. A királyné nagy sietségében a fényes feszületet is magával hozta, és azzal kezdett integetni, mutogatta az urának, merre fordítsa a lovát. Így a király a meredek gyalogjárót megtalálta, de a pogányok utolérték volna, ha közben el nem hajigálja egymás után a palástját, a kardját, az erszényét és az aranyláncát. Amíg a pogányok a király drágaságain marakodtak, és lovának aranypatkóját a sziklából feszegették, Szent István baj nélkül felért a várba. Amikor a pogányok látták, hogy Szent István fent van a várban, nagyon megrémültek, és gyorsan elvonultak a vár alól. Arra a helyre, ahonnan Gizella királyné integetett, Szent István kápolnát építtetett.”

(folytatjuk)