Vissza a gyökerekhez

Gyakori, hogy barátnőimmel ételekről beszélgetünk és recepteket cserélünk. Az is megtörténik, hogy barátnők családi receptjei átkerülnek hozzánk, és nálunk is klasszikussá válnak. Bár csak ritkán van rá lehetőség, akár órákig tudunk egymásnak mesélni régi családi szokásokról, amelyek között természetesen rengeteg kötődik az evési, főzési szokásainkhoz. Nagyon boldogok vagyunk, ha kiderül, hogy nagyanyáink – bár nagyon másképp, más környezetben élték le életüket – ugyanúgy készítettek valamit, és érdeklődve hallgatjuk egymás történeteit, ha mást meg egészen másképp főztek.

Ahogy telnek az évek, azt vesszük észre, hogy egyre fontosabbá válnak az életünk apró kis rituáléi, szokásai. Ezek a történetek is ide tartoznak már, miközben ezek sem szólnak másról, mint a családi hagyományokról. Ezek keverednek, már vannak közös szokásaink is, és egyre több közös, régi-új receptünk, mert bár nagyanyáink idejében nem voltak szép szakácskönyvek, valahogy mégis tele voltak olyan receptekkel, amelyeket a mai napig érdemes elkészíteni, megőrizni, és tovább adni.

Mindig mondom, szerencsénk volt, hogy ennyire nyitott nagyanyáink voltak. A barátnőm ezt a levelet írta nekem a múltkor. Nem is tudom, hogy jobban össze lehet-e foglalni nagyanyáink háztartásának és az erdélyi konyhának a lényegét:

„Ma zellerkrém leves van, s nagyanyám jutott ismét eszembe, hogy mennyire egyszerűen készül ez is. A lényeg: citromhéj és friss citromlé, az adja meg a varázsát... Az volt nagyanyámban a szenzációs, hogy annyiféle főzési kultúrával ismerkedett meg, és még annak idején voltak igazi háztartástan órái is a suliban, amiket mindig emlegetett.

Hétfalusi csángónak született, szülőfalujában a szászok, magyarok, románok főztje keveredett. Következett Kolozsvár a polgári szokásokkal, a francia és olasz konyhával, iskolai ismeretekkel, majd Bukaresti egyetemi évek, a »regáti« receptek, ahogy ő hívta. Majd az együtt főzős évek a német diakonissza szanatórium apácáival, s a sok zsidó, örmény barát, ismerős, páciens és persze ő maga: kreatív, bátor, kísérletező kedvű, szárnyaló fantáziájú, nagyvonalú, szabad ember.”

Tavaly év végén újabb receptet emlegetett a barátnőm, azonnal tudtam, hogy ki kell próbálni. Most került sor rá, nagyon finom lett. Csak ajánlani tudom, ez az a fogás, amit bármikor be lehet vetni: vasárnapi ebédkor, ha már unjuk a rántott csirkét, nagyobb ünnepekkor, ha valami újra vágyunk, vagy ha vendégeket várunk, és szeretnénk meglepni őket. Azt már ugye mondanom sem kell, hogy a vajat nem érdemes lecserélni olajra.

 (egigeropaszuly.blogspot.com)

Citromos hússzelet

Hozzávalók: 80 dkg borjú vagy marhabélszín (esetleg disznó), 25 dkg vaj, 2 nagy hagyma, 2 citrom, 2 dl tejszín, liszt, só, bors, szerecsendió

Elkészítés: a húst fél centis szeletekre vágjuk, majd egy széles kést a húsra
nyomva elvékonyítjuk. Potyolni nem szabad, túlságosan roncsolná a szeleteket. Sózzuk, borsozzuk, beleforgatjuk lisztbe, de nem rázzuk le róluk, hagyjuk, jó lisztesen. Forró vajban natúrszeleteket sütünk, a kész szeleteket egy tálra szedjük, a sült vajat is félretesszük. Egy másik serpenyőben kevés vajon megdinszteljük a hagymát. Vigyázunk, hogy ne piruljon meg, hanem süljön puhára. Ekkor beletesszük a húsokat, a lisztes vajat pici forró vízzel felengedjük, azt is ráöntjük a húsokra, beletesszük a héjastól felkarikázott citromokat, pici szerecsendióval ízesítjük, ha kell, sózzuk. Hagyjuk, hogy felfőjön, a szósz pillanatokon belül besűrűsödik. Ekkor belekeverjük a szoba-hőmérsékletű tejszínt. Krumplipürével tálaljuk. Ha véletlenül maradna, a citromokat maximum egy órán át hagyjuk a szószban, utána megkeseredhet. Vegyük ki a karikákat, nyomjuk a citromlevet a húsra – másnap melegíthető.