Nagy csével

Januárban tudtam meg vagy inkább megéreztem, újra megtörtént a lehetetlen. Egyetlen napig tartott az ellenállásom. Mi lesz a munkával, a családdal, a logisztikai építménnyel, ami elég rozoga ugyan, de azért működőképes? Jól van, gyere, ha már bennünket választottál. Vagyis engem...Vajon miért van az, hogy akárhány nőnek elmondtam, azok egyből az öröm hullámhosszára váltottak, s együtt ragyogtak velem, míg a férfiak...hát ők épphogy részvétet nem nyilvánítottak szegény negyedik gyermekes apukának. Miközben takaréklángon ünnepeltem az új életet, helyt kellett állnom a mindennapokban is, várva, hogy a teremtés koronája ráébredjen, milyen szerencsés is. Akkor majd lesz hasrapuszi, magzatmozgás-sasolás... Kettő helyett várni, félni, saját vállamon kisírni magam teher volt. A nagy helytállásnak is meglett a következménye. Trombózisnak hívták.

A hónapok teltek – rólam nem is beszélve –, és meglestük, fiunk lesz-e vagy lányunk. Fohászkodtam, bárcsak fiú lennél, egyensúlyt teremtenél a családban, apád szeme fényévé válnál, akkor talán, bárcsak. De már el volt minden döntve. Elsírtam magamat, hogy lány, de aztán rájöttem, meg vagyok én zakkanva, hogy fiú kellene? A meglévővel sem mindig találom meg a hangot. Plusz, hogy egy lány sokkal tovább maradhat az enyém, bár ez a birtokviszony vitatható. A kilencedik hónap küszöbén ultrahangvizsgálaton voltunk. Pici, nagyon pici, fejletlen, vagyis le van maradva a korától, nagy hümmögések és papírba bámulások. Mellesleg neve sincsen még szegénykémnek. Bedühödtem: ulti- mától kezdjük el nagyon várni, mindketten, s nevet ennek a gyermeknek íziben, hogy érezze, helye van itt! Hohó, lett nagy hasrapuszilkodás, meg név is került, férjem nagyanyjáé, de jó lesz. Erre komprom-iszunk!

Az utolsó héten lelassult minden. Fiammal sokat kártyáztunk, s fejtörőket ötlöttünk ki, apró lányomat dögönyöztem, s képes voltam ötször egymás után elénekelni neki azt a nyamvadt iciri-piciri kismacskát. Nagylányomnak meghallgattam minden álmát, s fél órán át bűvöltünk egy nyárfát, hátha lehull a harmadik aranylevél is róla. Egy hétig jó háromgyerekes anyuka voltam, azt hiszem. Csütörtökön este pont úgy feküdtünk le, mint máskor. Emma keze üstökömbe cibál, úgy látszik, meg kell születnie a babának ahhoz, hogy végre kitúrhassuk a hitvesi ágyból. Háromkor csikart a hasam. Fél négykor megint. Négy órakor éreztem, fel kellene kelni, nehogy az alvókat felzavarjam. A nagyszobában töltöttem a következő három órát, egy csíkos párna volt hű társam. Már tudtam, mi fog történni, de a fájdalom mindig újszerűen tud hatni, féltranszban tanulmányoztam minden ága-bogát. Közben ringtam, búgtam, zümmögtem. Senki nem nyomott hanyatt, s nem diktált belém erősítőt, gyorsítót, tompítót. A babával végig sikerült megőrizni a kapcsolatot, jól vagy – szuggeráltam, s ő rúgott egyet. Hatkor felköltöttem a férjem, hívja át anyámat, mert szülni fogok, s megyek, még egy kicsit vajúdok a nagyszobában, aztán indulhatunk. Fél hétkor a férjem megkérdezte, van-e arra idő, hogy kávézzon. Hat negyvenkor közöltem a férjemmel, hogy ezzel nem érünk már kórházba, erre mentőt hívott. Közben kotyogott a kávéfőző. Hat negyvenháromkor diszkrét pukkanással elfolyt a magzatvíz, s rögtön utána éreztem, hogy fel kell egyenesednem. Háromnegyed hétkor egyetlen nyomással megszületett villám-Vilma lányunk. Egyenesen a kezembe érkezett, s nem tartottam attól, hogy elejtem, vagy hogy valamit rosszul csinálhatok, szinte behunyt szemmel tettem a dolgomat. Uramisten, látom, hogy milyen szép, rózsás a bőre, de mégis, miért nem sír?! Lobbant bennem az aggodalom, hogy aztán nyomban átadja a helyét a nevetésnek: miért sírna? Félhomály van, péntek reggel, a konyhából kávéillat száll, az ismerős anyaillat burkolja be, úgy, mint eddig. Csodálatos volt az az öt perc a kanapén, trónnak éreztem, a picit meg legalábbis Kisdednek...

Megjöttek a mentősök. Az idillnek ők sem tudtak ellenállni, legalább három percig csak álltak előttem. Jött volna, hogy megkérdezzem: hé, Boldizsárt hol hagytátok? Aztán már nem tétováztak, oxitocint neki, hogy szülje meg a lepényt, vittek a kórházba, ott kaptam tetanuszt, antibiotikum-allergiát ellenőrző szurit, majd rögtön antibiotikumot is, vérhígítót, s karomban sokáig ült egy branült.

De igazából mindegy volt már, átéltem a csodát nagy csével, s még napokig egy istennő mosolygott rám vissza a tükörből.