Mindennapi szörnyeink

Ugye, önök is érzik néha, hogy túl szűk helyen élnek. Ilyenkor legszívesebben nekirugaszkodnának, s csak szaladnának egy photoshop-zöld réten, hajukban langy szellőmatatással… Igen, tudom, hogy január van, de szerintem értik, mire célzok. Nem véletlenül elégeljük meg néha szürke hétköznapjaink ötvennél is több árnyalatát. Megfigyeléseim alapján kijelentem, hogy mindezt a szörnyeink okozzák.

Ott van például az „ez volt az utolsó csepp” nevű szörny. Amilyen apró, épp olyan kártékony. Általában olyankor jelenik meg, amikor senki nem számít rá, néha rá is csodálkozunk. Hatására az anyákból visító fúriák lesznek, jámbor apák ideggócokká válnak. Egy csapásra. Vagyis néha még egy csapásra is sor kerül. Gyermekeink ilyenkor ezt vagy megrendítőnek vagy mulatságosnak találják, de mindenképp érthetetlennek.

A „gyeremár bogár” csípésétől az anyákba rángógörcs áll. Hatására a gyermek nem szemlélheti nyugodtan a szivárványszín olajfoltot az átjárón, sem a néni csokoládéját a parkban, mert ha az anyákat ez megszúrja, nyomban rángatni kezdik csemetéjüket.

Van aztán az a bizonyos „zöldszemű szörny”, aminek hatására gombóc nő a torokban, eltorzulnak az emlékek, csonka lesz a jelen. De nehogy azt higgyük, hogy a féltékenység csak a felnőttet sanyargathatja. A testvérféltékenység épp ilyen pusztító. Mert képzeljük csak el, mit éreznénk, ha a birodalomban, ahol addig mi voltunk a király, a csillagász és az udvari bolond egy személyben, felütné a fejét valaki, akire a nép jobban odafigyel, s akin mellesleg százszor jobban áll a korona és a csörgősipka. Vajon örömest behódolnánk? Ne ámítsuk egymást és magunkat! Legszívesebben leütnénk. A fejét... persze, hogy azt.

Fiunk épp akkor kezdett el mondatokban beszélni, amikor a húga megszületett. „Tedd le!” – hangzott az első ellentmondást nem tűrő mondat. Ha a felnőtt úgy tett, mintha nem értené, az ölbebaba egyszercsak visítani kezdett. Samura néztünk: ártatlanul pislogott a búzavirágkék szempár. A babafürdetéskor aztán szörnyülködtünk a sok fognyomon a pici lábán. Samu sokáig reménykedett. Minden reggel átjött a szobánkba, s megkérdezte: „itt van még?” A húgára értette, persze. Azóta már remekül játszanak együtt, Sári eléggé strapabíró. A „te vagy a trambulin és én ugrálok a hasadon”, vagy „te szoruljál oda be, én megmentelek”-szerű játékok a kedvenceik. Legalábbis a fiamnak.

Aztán megtudták, hogy kistestvérük lesz. Samu már edzett volt, de a lányunk új helyzettel találta magát szembe. Pechjére éntudata is akkortájt kezdett bimbózni. A birtoktudatról nem is szólva. Mert ugyebár Sára szerint, ha az, ami a tányérján van, az a „sütenyém”, akkor azt nem más készítette, mint az „édesenyém”... Ez szépen is hangzik, de annyit takar, hogy például a lépcsőházban Sára perceken át visít, hogy nem tud lépegetni. Költőien szólva csak azt szeretné, hogy hagyjam a dagadt húgát másra, s őt vigyem fel a padlásra, illetve a negyedik emeletre.

Nem lehet három gyermeket egyformán szeretni. Intenzitásában igen, de ők is egyénenként vágynak más gesztusokra. Samu fogalmazta meg ezt a legszebben. Épp a picit gyötörtem ilyen „hány puszi fér el a babán” típusú játékkal, amikor fiam megkérdezte: „Mit csinálsz anya, emmázgatsz?” „Igen” – feleltem, mint akit rajtakaptak. „Gyere inkább samuzgassál!” – javasolta a fiam, így aztán elmentünk űrhajót építeni. Sárizgatáskor meg mondjuk kiborítjuk az összes ékszeremet a lepedőre, s lányom számba veszi, pontosabban a saját szájába veszi őket. Ugrásra készen állok mellette, de az is a sárizgatás része, hogy nem szólok rá.

Természetesen nekem is az a kedvenc időszakom, amikor együtt játszanak. Mégis fontos, hogy komfortzónánkból kilépve segítsünk rajtuk. Egy percig se felejtsük el, hogy nem rosszaságból féltékenyek testvérükre, de az is biztos, hogy számukra ez az érzés nagyon rossz. Tudatos odafigyeléssel enyhíthetünk a zöldszemű szörny marásán, s minden gyermekünk úgy érezheti, hogy van egy „édesövé”.